A
pszichoterápiás kapcsolatban, illetve
a terápiás folyamatban levő határok
szerepéről alkotott képet erősen színezi az
ember elméleti háttere. Azt, hogy mit tekintünk
határnak, mely határoknak
tulajdonítunk jelentőséget, és hogyan viszonyulunk
ezekhez a határokhoz,
meghatározza az, hogy hogyan értelmezzük a
pszichoterápiát. Ily módon beszélnek
például a rendszerterápia strukturális
iskolájában a családok és családi
részrendszerek határairól (Minuchin 1973)
és a pszichoanalízis egodinamikus
irányzatában én-határokról. A
határ fogalma nem foglal el központi helyet a
kliensközpontú elméletalkotásban. Vannak
vélemények, melyek szerint a
kliensközpontú terápia ennek
következtében a határtalanság
problémájával
küszködik (Depestele 1997). Az a tény azonban, hogy
egy terápia elméletét nem a
határok szempontjából fogalmazták meg, nem
vezet feltétlenül határtalansághoz a
gyakorlatban. Jól illusztrálja ezt a
viselkedésterápia gyakorlata. Egy elhanyagolt
dimenziónak az átgondolása azonban
néhány újabb támpontot és
felismerést
nyújthat a terápiás gyakorlathoz. Talán ez
is az oka, hogy az utóbbi években a
kliensközpontú terápia különböző
irányzataiban ezt a lemaradást
próbálják
behozni.
A
kliensközpontú terápiában kialakult
különböző fejlődési irányzatokat
négy főcsoportra lehet felosztani (Leijssen
2000, Leijssen en Adriaensen 2003, Takens 2004): a reflektív, az
experienciális
(élményközpontú), az interakcionális
és az egzisztenciális irányzatokra. Ezek
mindegyike a személyiség egy más
részfolyamatára helyezi a hangsúlyt, egy
más
hallgatói beállítottságot feltételez
a terapeutától és más, a folyamatot
segítő
intervenciók kerülnek bennük előtérbe. Ebben a
négy irányzatban a határok is
más-más szerepet játszanak.
Irányzatonként más a jelentésük,
és más formában
fejeződnek ki.
Az
experienciális irányzaton belül a
kliens belső, testi szinten megélt
élmény-folyamata áll a központban (Gendlin
1973, 1978, magyarul: 2002). Ez a vezérfonal a
terápiás történésben. A lelki
egészséget e szerint az irányzat szerint a
saját élmények
átélésére való
nyitottság jellemzi. A lelki problémákat - evvel
szemben - az okozza, ha az
élményfolyamat nem tud szabadon áramolni, hanem az
élmény előre meghatározott
struktúrák szerint formálódik. Az
élményfolyamat úgymond befagy. A
terápiás
folyamatban ebből a szemszögből alapvető szerepük van a
terápiás kapcsolat
határainak, érvel Depestele (1997). A kliens a
terápiás helyzetben történteket
is a befagyott struktúrái szerint fogja megélni.
Ha a terapeuta ennek teret ad
akkor ezeket a strukturákat evvel csak megerősíti. A
terapeuta azáltal tudja a
kliens befagyott élményfolyamatát újra
mozgásba hozni, hogy határokat szab
neki. A kliens ezáltal megint kapcsolatba kerül olyan
fájdalmas vagy félelmetes
pillanatnyi élményekkel, amelyeket
egyébként ezek struktúrához való
kötöttsége
miatt (structurebound experiences) nem tudna megtapasztalni. Depestele
ez
alapján úgy véli, hogy a terápiás
határokat a terápiás kapcsolat negyedik
szükségszerű alapfeltételének kell tekinteni.
Az
interakcionális perspektívából
szemlélve az a terápiában a leglényegesebb,
ami a terápiás kapcsolat szintjén
játszódik. Az az újfajta kapcsolati mód,
amelyet a kliens a terápiás
kapcsolatban tapasztalhat meg, önmagában
gyógyító hatású. Bouwkamp (1999) egy
olyan interakcionális modellt dolgozott ki, amelyben az ember
lelki egészségét
az határozza meg, hogy mennyiben tud egyensúlyt tartani a
másokról és önmagáról
való gondoskodásban. A terapeutának ebben
példaadó szerepe van a kliens számára
a terápiás kapcsolaton belül. Bár Bouwkamp
elméletét nem kifejezetten a határok
szerepére koncentrálja, hangsúlyozza, hogy a
határok szabása és betartatása a
terápiás kapcsolat lényegéhez tartozik. A
terapeuta csak úgy tud magáról gondoskodni
a kapcsolatban, ha gondoskodik a saját határairól.
Az
egzisztenciális megközelítésben a
határok megint más jelentést kapnak. Az alapvető
egzisztenciális témákhoz, mint
a halál, a magányosság, a szabadság, az
értelem hiánya és a testiség, minden
embernek valamilyen szinten viszonyulnia kell (Cooper 2003a, 2003b). Az
ezekre
adott válasz abban fejeződik ki, ahogyan az ember formát
ad az életének. Yalom
(1980, p.8) az emberi létezés alaptémáit
határhelyzeteknek, illetve
határélményeknek nevezi. Ezek a
témák kifejezik, hogy mindannyian
elkerülhetetlenül konfrontálódunk a
saját időbeli, személyes és
személyközi
határainkkal. Így tehát az emberi
létezés határaihoz való viszonyulás
alkotja
az egzisztencialista pszichoterapeuta értelmezési
keretét. Ezek az
egzisztenciális határok kifejezést nyernek a
pszichoterápiás kapcsolat
határaiban is. A klienseknek a pszichoterápiás
kapcsolathoz való viszonyulási
módja egy alapvető utat jelent problémáik
egzisztenciális lényegének
feltárásához.
A
következőkben a határok jelentését
próbálom meg a reflektív irányzat
szemszögéből megvilágítani. Bár Rogers
korai
írásaiban sok figyelmet szentelt a terápiás
kapcsolat határainak, ez a
kérdéskör fokozatosan eltűnt
elméletalkotásából. Ortodoxabb követői
sem
foglalkoztak behatóan evvel a témával. Amikor
Depestele (1997) azt állítja, hogy
a kliensközpontú gondolkodásmód
önmagában nem elégséges ahhoz, hogy
magyarázatot adjon a határok lényegi
szerepére a terápiás folyamatban, akkor ő
is erre a reflektív vagy ortodox irányzatra utal. Ennek a
cikknek a célja az,
hogy végiggondoljuk a határok szerepét a
terápiás folyamatban a reflektív
irányzat szemszögéből.
A kliensközpontú terápia reflektív
megközelítése szerint
a terápia egy olyan folyamat, ahol a kliens választ keres
az élete
által felvetett problémákra azáltal, hogy
ezekre reflektál. A reflexió által
élményvilágának újabb aspektusaival
(érzésekkel, fantáziákkal, gondolatokkal)
kerül érintkezésbe. Ezek elfogadása
révén új viszonyulási formába
kerül
problémáival, és ezek jelentése
megváltozik számára. A terapeuta abból a
feltevésből indul ki, hogy a kliens rendelkezik avval a
képességgel, hogy
választ találjon saját problémáira.
Az ő feladata az, hogy egy biztonságos
térről gondoskodjon, ahol a kliens önmagával
konfrontálódni tud, és kapcsolatba
tud lépni a saját erőforrásaival. A Rogers
által megfogalmazott terápiás
attitűdök (empátia, feltétel nélküli
elfogadás és valódiság) jellemzik a
terapeutának a klienshez való viszonyulási
módját ebben a térben. Ezt a
biztonságos teret azonban csak úgy tudja
létrehozni, ha elhatárolja a világ
többi részétől. Ily módon szemlélve a
határok valóban a terápiás folyamat
szükségszerű feltételét jelentik.
Első
lépésként megnézzük, hogy Rogers
milyen módon írt a terápiás folyamat
határairól. Ezután megvizsgáljuk a
három
rogersi attitűd viszonyát a terápiás folyamatban
jelenlevő határokhoz. Ennek
eredményeképp láthatjuk majd, hogy a
terápiás attitűdöknek már magukban
különböző elhatároló,
behatároló vagy határt szabó szerepük
van. A rogersi
változókban a határok szempontjának
megvilágítása segít abban, hogy jobban
megértsük a határok szerepét a
pszichoterápiás folyamatban.. A különböző
határok a pszichotherápiás kapcsolatban
három teret képeznek: az
interperszonális teret a kliens és a terapeuta
között, és mindkettőjük belső
terét. Mind e három tér szükségszerű
ahhoz, hogy a pszichoterápiás reflektív
folyamat létrejöjjön. Befejezésként
ezeket fogom röviden megvilágítani.
A
kliensközpontú terápia és azon belül
Rogers elmélete nem arról lett híres, hogy a
terápiás határoknak sok figyelmet
szentelt. Ellenkezőleg, Depestele (1997) éppen
határtalansága miatt bírálja a
kliensközpontú elméletet és gyakorlatot.
Állítását megerősíti Thorne
alábbi
kijelentése is (2002): „ Én egyre inkább
meggyőződőm arról hogy a határok
betartásának hangsúlyozása gyakran az
úgynevezett ’over-involvement’-től való
félelemből keletkezik, és célja az, hogy a
terapeutát megvédje a kliensekkel
való ingoványos kapcsolattól, amely gyakran
létrejön amikor a senki-földjére
való utazás igazán elkezdődik (pp.20-21)”. A
kliensközpontú terápiában
mindenesetre általában a kapcsolat
nyitottságára, és nem határaira helyezik a
hangsúlyt.
Rogers
azonban munkásságának első
időszakában elég sok figyelmet szentelt a
terápiás kapcsolat határainak. Az
1942-ben megjelent „Counseling and Psychotherapy”
című könyvében (pp. 88-89) a
határokat a terápiás kapcsolat négy
lényegi eleme közé sorolta. A másik
három
alapelemet ebben az időben úgy fogalmazta meg, hogy a terapeuta
melegsége (ahol
szintén hangsúlyozta ennek az érzelmi kapcsolatnak
a határát), a kliens
lehetősége, hogy kifejezze érzelmeit, és
végül a kliens szabadsága mindenféle
külső nyomással szemben. Ebben a könyvében
Rogers külön fejezetet szentelt a
határok kérdésének (The matter of limits,
pp.95-108). Itt tárgyalta a különböző
határokat, melyeket fontosnak tartott a terápiás
munkában: a terapeuta
felelősségének a határát, a
terápiás ülés időbeli határát,
a kliens destruktív
viselkedésének határait, és a terapeuta
érzelmei kifejezésének a határait. Az
alábbi
idézet ebből a könyvéből rámutat arra, hogy a
határokat mennyire a terápiás
kapcsolat lényegi részének tartotta (p. 89):
"Nagy tévedésben vagyunk, ha
a határokat a terápia szempontjából akadályként fogjuk fel. Ezek jelentik, mind
gyerekeknél mind felnőtteknél azon lényegi elemek egyikét, melyek a terápiás
helyzetből olyan mikrokozmoszt teremtenek, ahol a kliens az élet összes alapvető tényezőjével találkozhat,
ezeket megvizsgálhatja, és
viszonyulhat hozzájuk."
Feltűnő,
hogy a
határok szerepének a tárgyalása fokozatosan
eltűnt Rogers írásaiból. A kilenc
évvel későbbi, Kliensközpontú Terápia
című könyvében (1951) már csak egy
lábjegyzetben említi (p. 211), hogy a határok
megszabása mindig a terapeuta
felelőssége. Kollégái, Elaine Dorfman és
Thomas Gordon, akik társszerzői voltak
ennek a könyvnek, tárgyalják még a
határok szerepét a kliensközpontú
terápia
alkalmazásakor a játékterápiában
(pp. 257-263) és a csoportközpontú vezetésben
(p. 356). Rogers is említi a határok
témáját a diákközpontú
tanítással
kapcsolatban. Megint egy évtizeddel később az "On
becoming a person"
(1961) (magyar fordításban: "Valakivé
válni", 2004) című könyvében
már egyáltalán nem említi Rogers a
határok szerepét a segítő kapcsolat
leírásakor (pp. 31-73/ 63-110 - a magyar
fordításban).
Annak
ellenére,
hogy Rogers elméletalkotásában már nem
beszélt a határok szerepéről, gyakorlati
munkájában továbbra is következetesen
határokat szabott klienseinek, például
szexuális felhívásokkal, kliensek
kérdéseinek megválaszolásával
és a terápiás
ülés időbeni befejezésével kapcsolatban
(Depestele 1997). Ez alapján úgy tűnik,
hogy a terápiás kapcsolat határairól
való felfogása nem változott meg, csak
háttérbe szorult, olyan módon, hogy a
terápia határaira vonatkozó felfogása
képezte azt a hátteret, amelyre a terápiás
kapcsolatról való gondolatait
megfogalmazta. Ebből a figura-háttér viszonyból
azután csak a figurával
foglalkozott, a terápiás attitűdökkel.
Egy másik
lehetséges magyarázatot arra, hogy miért tűntek el a határok Rogers írásaiból,
azon igyekezete ad, hogy a terápiás kapcsolat és más emberi kapcsolatok
hasonlóságát hangsúlyozza. (pld. On becoming a person p.37, 39; a magyar
kiadásban: 69-70, 75). A kapcsolatok közötti különbségek többek között a
kapcsolatok határainak különbségében jelennek meg. Azáltal, hogy Rogers a
hasonlóságokra koncentrált, az olyan változókat mint a határok, ahol a
kapcsolatok különbsége erősen megmutatkozik, figyelmen kívül hagyhatta.
A következő
lépésben a három rogersi
attitűdöt vizsgáljuk meg a
határok szemszögéből. Célom az, hogy a
figura-háttér viszonyt megfordítsam úgy,
hogy a terápiás kapcsolat határai
képezzék a figurát, amely kirajzolódik a
rogersi attitűdök hátterére.
Az
empátiát egy olyan folyamatnak lehet
tekinteni, ahol az a határ, amely két embert
elválaszt egymástól, részben
áthidalódik, és ezáltal lehetővé
válik, hogy az emberek élményvilágukat
megosszák egymással. A terápiás
kapcsolatban ez azt jelenti, hogy a terapeuta
figyelmét a kliens élményvilágára
irányítja, és megpróbálja
elképzelni, hogy
milyen lehet a kliensnek az az élmény amiről
beszél. Ezután szavakba foglalja
amit megértett, és ezzel lehetőséget ad a
kliensnek arra, hogy ellenőrizze,
valóban így éli-e meg azt, amit mondott. Ha ezt a
folyamatot közelebbről
megvizsgáljuk, háromfajta határt találunk,
amelyek a terapeuta empátiájához
szüségesek, vagy abból következnek. A
terapeutának a kliens helyzetébe való
beleélése és ennek
visszatükrözése azt feltételezi, hogy egy teret
határol el a
kliens élményvilága számára. Ez
magában foglalja, hogy a terapeuta minden mást
kizár és elhatárol. Ezáltal keletkezik a
terápiás tér. Egy másfajta határt
jelentenek a kliens határai, amelyek azt fejezik ki, hogy a
kliens mennyire
akar megnyílni a terapeutának. A terapeuta
empátiája magában foglalja ennek a
határnak a megérzését és
számontartását is. A harmadik határt az
empátia
'mintha- jellege’ fejezi ki. Ez azt jelenti, hogy a terapeuta az
empátiájában
megtart egy határt a kliens
élményvilágával szemben, nem azonosul vele.
a) Reflektálás: egy tér elhatárolása a
kliens élményvilágának
Az empátiás beleérzés és a terapeuta
empátiás válasza feltételezik, hogy a terapeuta egy teret határol el a kliens
élményvilága számára. Az empátiás
beleérzéshez szükséges, hogy a terapeuta önmagában egy teret hozzon létre,
ahol figyelme a kliens élményvilágára irányul. Ez azt jelenti, hogy a saját
mindennapos gondjait, problémáit kizárja. Belső figyelmének határt szab, és
saját élményvilágával csak annyiban van kapcsolata, amennyiben ez a kliens
megértésében segítségére lehet.
Az empátiás
válasz a kliens és a terapeuta közötti térben történik. Ennek is van egy
behatároló szerepe annyiban, hogy ez gondoskodik arról, hogy a kliens
mondandójának az a része maradjon a kommunikációs térben, amely a saját
élményfolyamatára vonatkozik, míg a többi része elhagyhatja ezt a teret. Az
alábbi példa ezt illusztrálja: a terapeuta nem ad választ a kliens kérdéseire,
hanem a kliens figyelmét kérdéseinek forrására irányítja:
K1: Tulajdonképpen lenne néhány kérdésem, amit fel
szeretnék tenni... Szeretném tudni, hogy hány éves vagy, házas vagy-e, meg
ilyenek. Lehet hogy hülyeség, de szeretném tudni.
T1: Kíváncsi vagyok, hogy miért olyan fontosak ezek
a kérdések neked?
K2: Ja, ... nem tudom. Ha rád meg a terápiára
gondolok, akkor mindig ezek a kérdések járnak a fejemben.
T2: Úgy látszik egy nagy vágy él benned arra, hogy
engem jobban megismerjél.
A
terapeuta
hagyja a konkrét kérdéseket, nem válaszol
rájuk. Amit visszaad belőlük, az a
kliens élményvilága, érdeklődése a
terapeuta személye felé. A terapeuta
empátiás válasza ezúton von egy
határt. A terápiás teret megnyitja a kliens
mondanivalójának arra a részére, amelyik az
ő élményvilágára vonatkozik. Ezt adja
vissza. A többi elhagyhatja a teret. Ha a kérdéseket
megválaszolná, evvel új
dolgokat hozna be a térbe, és nagy eséllyel a
kliens érdeklődése csak még
jobban a terapeuta személye felé irányulna a
saját élményvilága helyett. A
terapeuta empátiás válasza a klienst visszavezeti
önmagához, ezáltal találkozik
önmagával a terápiában.
A
terapeuta
empátiás viszonyulási módjának a
határ szerepe rokon a pszichoanalitikus
keretben használt 'holding' és 'containment' fogalmakkal.
Emellett egy
lehetséges magyarázatot ad arra is, hogy miért
könnyebb fókuszolni valaki
másnak a jelenlétében mint egyedül (Gendlin
1978, magyarul: 2002). A másik
személy figyelme segít határt szabni a kliens
figyelmének, ezáltal az nem
kalandozik el, hanem saját élménye
megtapasztalására összpontosul. Vagyis segít
a fókuszoláshoz szükséges tér
határainak a megőrzésében. Hasonló folyamat
játszódik le azoknál, akik az
érzéseiket úgy dogozzák fel hogy
leírják őket.
Ebben az esetben a papír alkotja ezt a határt. A
tér a papír és a kliens között
alakul ki. Mint ahogy a terapeuta empátiás
válaszai, úgy tartja meg a papír is
a kliens élményeit. Ezáltal lesz a kliens
képes arra, hogy reflektáljon rájuk
és rátaláljon az élményei
legmegfelelőbb kifejezésmódjára.
b) A kliens
határai: a 'kifejezni szándékozott üzenete' (intended message)
A kliens és a terapeuta között
kialakult kommunikációs térnek van egy határa a kliens oldaláról is. Ő
határozza meg, hogy mit hoz be ebbe a térbe. Az Egan és Martin közötti vita
(Vanaerschot & Van Balen 1991) arról, hogy magasabb szintű empátia a
terápia melyik szakaszában alkalmazható, jól illusztrálja ezt a határt. Egan
(1980) azt álltja, hogy magasabb szintű empátia, (ahol a terapeuta többet ad
vissza mint amennyit a kliens a szavaival kimond) a terápia elején megfélemlítő
lehet a kliens számára. Martin (1983) evvel szemben úgy véli, hogy a
terapeutának érzékenynek kell lenni a kliens 'kifejezni szándékozott üzenetére'
(intended mesage) és azt kell visszaadnia. „Itt nem arról van szó, hogy
terapeutaként azt mind reflektáld, amit hallani vélsz abban, amit a kliens
mond, hanem azt, amit a kliens akar, hogy meghalld” (Vanaerschot & Van
Balen 1991, p.108). A kliens tehát megnyitja a világát, de egyúttal meg is
szabja a határt, ameddig a terapeutát be akarja engedni. A terapeutának
érzékelnie kell ezt a határt és tiszteletben kall tartania, ha nem akar a
kliens számára megfélemlítő lenni. Az alábbi példa azt illusztrálja, hogy a
kliens feltáró folyamatát leblokkolhatja, ha a terapeuta többet ad vissza, mint
amit a kliens kifejez.
K1: Furcsa, de olyan mintha mindig úgy kellene
éreznem, hogy jobb vagyok mint mások.
T1: Ha nincs meg ez az érzésed, akkor elégedetlen
vagy magaddal.
K2: Igen. (Csönd, K várakozva néz a T-ra.)
T2: Olyan mintha csak akkor éreznéd magad
biztonságban, ha jobb vagy mint mások.
K3: Igen, akkor nyugodtabb vagyok. (Csönd, K nézi a
T-t.)
T3: Nem lehet könnyű ha mindig jobbnak kell lenned
másoknál.
K4: Igen, az első évben dicsérettel végeztem, de
másodikban már nehezebb volt, mert ... (K beszél tovább.)
Habár
a kliens szóban egyetért avval,
amit a terapeuta mond, nonverbális jelzéseiből
(rövid válaszok, várakozóan nézi
a terapeutát, nem fejti ki tovább amit mondott)
egyértelmű, hogy kilépett belső
teréből és a folytatást kívülről, a
terapeutától várja. A terapeuta többet
és
mást adott vissza, mint amit ő akart kifejezni (T1, T2). A
terapeuta nem vette
kellően figyelembe a határait, és erre úgy
reagált, hogy megszakadt a belső
feltáró folyamata (C1, C2). Amikor a terapeuta visszavett
a gázból és
megpróbálta az élményt úgy
visszaadni, ahogy a kliens ezt maga megéli (T3),
akkor a kliens folyamata megint beindult, figyelme megint belső
élményvilágára
irányult.
A
klienst megérteni és elfogadni azon a
szinten ahol áll, anélkül hogy az ember
erőltetné az előrehaladását, ez a
kliensközpontú terápia és azon belül is
a reflektív irányzat erős oldala . Ez
abból az elméleti háttérből
következik, hogy a terapeuta nem szándékozik semmit
sem hozzátenni a kliens élményeihez, hanem
megbízik a kliens belső folyamatában
és annak tempójában. A terapeuta 'csak'
megpróbálja a klienst megérteni, és az
élményeit elfogadni úgy, ahogy ezek a kliens
számára pillanatnyilag
megjelennek. A határok nézőpontjából
szemlélve ez azt jelenti, hogy a terapeuta
érzékeny azokra a jelzésekre melyekkel a kliens
kifejezi határait, azt hogy
meddig akarja a terapeutát beengedni, és nem ad vissza
többet ennél. Nem
folytat harcot a kliens határai körül. Nem
próbálja rávenni a klienst, hogy
máshogy élje meg az élményeit mint ahogy
abban a pillanatban teszi. Erre a
határra vet fényt Warner (1997), amikor két fajta
empátia között tesz különbséget,
amelyek szerinte az irodalomban egymással összekeverednek,
pedig két különböző
folyamatot írnak le. Az egyik fajta
empátiánál a terapeuta a kliens
fenomenológiai világára irányítja a
figyelmét, és megpróbálja azt úgy
felfogni,
ahogy az a kliens számára is megjelenik. Ez a fajta
empátia egyezik meg Rogers
empátia definíciójával (Rogers 1959, pp.
120-121). Emellett a pszichoterápiás
irodalomban sokszor egy másfajta empátiára is
utalnak. Ebben az esetben a
terapeuta megpróbálja magát beleélni a
kliens helyzetébe, és megpróbálja
elképzelni, hogy ő mit érezne még ebben a
helyzetben, és azután ezt adja vissza
a kliensnek. A következő példa jól
illusztrálja ezt:
T: Ha megpróbálom beleképzelni magam a helyzetedbe,
akkor azt hiszem én dühös is lennék rá. Felismersz ebből valamit magadban?
Margaret
Warner
szerint ez a két folyamat lényegileg
különbözik egymástól. A határok
szempontjából ezt a különbséget
úgy érthetjük meg, hogy az első elfogadja a
kliens élményvilágának a határait
ott ahol abban a pillanatban vannak. Azáltal
hogy csak azt adja vissza, amit a kliens is érzékel,
kiemeli és hangsúlyozza
azt, hogy a kliens hogy éli meg az
élményét. Ez segítségére van
a kliensnek
abban, hogy megálljon ennél az
élménynél és azután egy
belülről jövő folyamat
részeként kifejtse, hogy mi minden él még
benne evvel kapcsolatban. A másik
fajta empátiánál a terapeuta saját
élményvilágát próbálja meg a
kliens számára
hasznossá tenni abban a folyamatban, amikor az
megpróbálja élményvilágának
határait kitolni. Azoknál a klienseknél, akiknek
nem jelent gondot az, hogy
kapcsolatban maradjanak az élményeikkel, ez hasznos
módszer lehet. A terapeuta
élményvilágát felhasználva a
kliensek céltudatosabban tudnak a megtapasztalt
élményeik körül 'tapogatni', hogy esetleg
más érzéseket is felfedezzenek
magukban, amelyekkel eddig nem álltak kapcsolatban. Evvel
szemben azok a
kliensek, akikben egy úgynevezett 'törékeny
folyamat' (fragile process) zajlik
(Warner 1992), nehezen tudják megtartani az
élményeikkel a kapcsolatot. Ebben
nagy segítségükre lehet, ha a terapeuta a
határaikat tiszteletben tartja. Ez
itt azt jelenti, hogy a terapeuta az élményeiket
úgy adja vissza, ahogy azt ők
megélik. A terapeuta intervenciói arra irányulnak,
hogy segítsék a klienst
kapcsolatban maradni az élményével, hogy ezt
tovább ki tudja fejteni. Ha a
terapeuta többet vagy mást ad vissza, mint amit a kliens
mondott, akkor ezek a
kliensek könnyen elvesztik a kapcsolatot avval, ahogyan ők
élték meg ezt az
élményt. Ez történhet úgy, hogy
teljesen átveszik azt amit a terapeuta mondott
(az úgynevezett alacsony intenzitású
törékeny folyamat) vagy úgy is, hogy
nagyon érzékenyen és dühösen
reagálnak, mintha a terapeuta megtámadta volna
őket (magas intenzitású törékeny folyamat).
Az első esetben úgy tűnik, mintha a
kliens határai az élményeik körül olyan
gyengék lennének, hogy az egész
élményt
elsodorja az, hogy a terapeuta valami mást hozott be. A
másik esetben a
kliensek érzik, hogy valami más lett behozva a
figyelmük terébe, és hogy
ezáltal elveszíthetik a kapcsolatukat a saját
élményükkel. Erre a
határáthágásra reagálnak olyan
élesen, az az érzésük hogy
megtámadták őket,
mintha a terapeuta el akarta volna venni tőlük az
élményüket. Ezután főleg
avval foglalkoznak, hogy megvédjék magukat, és
harcba bocsátkoznak ahelyett hogy
az élményt fejtenék ki tovább.
c) Az empátia
'mintha-jellege': a határ melyet a terapeuta megtart a kliens élményeivel szemben.
Habár
egy terapeuta megpróbálja
beleélni magát a kliense
élményvilágába, mégis marad egy
határ kettejük között.
Ez az alapvető határ benne foglaltatik abban, amit az
empátia
'mintha-jellegének' nevezünk. Rogers a
következőképpen definiálta az
empátiát:
„Empátiásnak lenni azt jelenti, hogy az ember a
másik értelmezési keretét
pontosan érzékeli a benne foglalt érzelmi
jelentésekkel és összetevőkkel
együtt, úgy, mintha az ember a másik lenne, de
anélkül, hogy ezt a
'mintha-jelleget’ bármikor is elvesztené”
(Rogers 1959, pp. 120-121). A határok
nézőpontjából ezt a 'mintha-jelleget' úgy
tekinthetjük, mint egy a terapeutát
és a klienst elválasztó határt. A terapeuta
nem azonosítja magát a klienssel,
csak megpróbálja elképzelni, hogy milyen lehet egy
élmény a kliens számára,
anélkül hogy szem elől veszetné, hogy ez a kliens
élménye és nem a sajátja. A
kapcsolatban ezáltal is jelen van az emberi
valóságnak az az alapvető
jellemzője, hogy mindannyian különálló
személyek vagyunk, és mindig megmaradnak
bizonyos határok köztünk és mások
között. Ez a határ biztonságot is jelenthet
bizonyos klienseknek. Például ha egy kliens elveszti a
kontrolt az érzései
felett, segítségére lehet, ha látja, hogy a
terapeuta ezeket az érzéseket
megérti, együttérez vele, de nem veszti el
közben a talajt a lába alól.
Problémákhoz vezethet viszont, ha a terapeuta ezt a
'mintha-jelleget' szem elől
téveszti, és túlságosan azonosítja
magát a kliensével. Ez az azonosulás sokszor
szinte észrevétlenül következik be:
Egy
terapeuta esetmegbeszélő csoportban beszél egy
klienséről, aki állandóan csak panaszkodik.
Már megpróbálta őt mindenféle módon
segíteni, figyelmesen hallgatta a panaszkodását
is, de nem sikerült változást
elérni. Tíz terápiás ülés
után a terapeuta frusztráltnak és tehetetlennek
érzi
magát. Amikor a csoportban megemlítik hogy ő maga is
nagyon panaszkodósan
beszél a klienséről, akkor tudatosul benne, hogy valahogy
túlságosan
'rámászott' a kliensre. Elvesztett egy bizonyos
távolságot vagy egy bizonyos
határt vele szemben. A terapeuta frusztráltsága
és tehetetlensége a klienssel
kapcsolatban megegyezett a kliens saját
problémáival szembeni érzéseivel.
A
terapeuta valódiságát Rogers egy
másik olyan alapvető attitűdként fogalmazta meg, mely
szükséges ahhoz, hogy a
kliensben konstruktív
személyiségváltozás jöhessen
létre. Ezen az attitűdön
belül megkülönböztetjük a terapeuta
hitelességét (kongruencia) és
átláthatóságát (transzparencia),
és ez megvilágítja azt a határt, amelyet a
terapeuta a klienssel való kapcsolatában fenntart.
a) Hitelesség (kongruencia): a
terapeuta belső tere
A
terapeuta, aki empátiájával a kliens
élményvilágára irányul, egyidejűleg
megtartja a kapcsolatát a saját
élményvilágával is. Amellett hogy ez egy
conditio sine qua non ahhoz, hogy a
klienst meg tudja érteni (Lietaer 1991, p. 31), a terapeuta
megpróbálja,
amennyire csak lehetséges, érzékelni a
saját élményeit melyeket a
beszélgetés
kivált benne. Kongruens tartásra törekszik. Ebben az
értelemben a terapeuta
egyszerre két térben tartózkodik, a
kommunikációs térben, melyet a klienssel
oszt meg, és a saját belső terében, ahol
mindenfélét gondol, érez és
fantáziál.
De mindkét térben a kliens
élményvilága van a figyelme
központjában.
A
terapeuta hitelessége tehát egy belső
teret feltételez, ahol hagyja, hogy a kliens és a
története hatással legyen rá,
és ahol a saját reakcióját ezekre meg tudja
figyelni. Ahhoz, hogy egy ilyen
belső teret létre tudjon hozni, az kell, hogy saját
mindennapos gondjait,
személyes vágyait és bizonyos értelemben az
egész életét a figyelméből kizárja,
és a kliens világára koncentráljon. Ebben
segítségére vannak a terápiás
ülés
időbeli határai (például heti egy óra
terápia) és ennek a különleges kapcsolati
módnak a határai is (ahol a kliens nem érintett a
terapeuta személyes
életében). De ennek a térnek a megteremtése
megkövetel egy belső erőfeszítést
is, amely által figyelmét a kliens világán
tartja, és más dolgokat kizár
belőle.
Ezenkívül van még két határ, amelyet a
terapeutának fenn kell tartania ahhoz, hogy hiteles maradhasson, és a belső
terét megőrizze. Az első a kliens élményeitől választja el (ez jelenti az empátia
'mintha-jellegét'), a második pedig az ő saját erre adott reakciójától. A
terapeuta nem azonosulhat sem a kliens érzéseivel, sem a saját érzéseivel,
melyeket az előbbi kivált benne. Egy példa ennek illusztrálására:
Egy
kliens annak a félelmének ad kifejezést, hogy
soha többé nem fog már egészségesen
funkcionálni. Egy empatikus terapeuta, aki
ezt hallja, először is elképzeli, hogy milyen lehet a
kliensnek ezt így érezni,
anélkül hogy maga is ennek a félelemnek a
hatalmába kerülne. Megtart egy határt
a kliens élményeivel szemben (az empátia
'mintha-jellege'). E nélkül a határ
nélkül ő is aggódni kezdene, hogy nincs
értelme a terápiának, és esetleg erre
való reakcióként kétségbe
vonná a saját munkájának a
minőségét. Ha a terapeuta
képes rá, hogy megtartson egy határt a kliens
élményeivel szemben, akkor ezután
még ugyanezt kell tennie a saját erre adott belső
reakciójával szemben is.
Lehetséges például hogy hajlamos lenne rá,
hogy megnyugtassa a klienst, vagy
valóban kapcsolatba kerülhet a saját
kételyével a kliens képességeivel
kapcsolatban, vagy idegesítheti a kliens 'nyavalygása',
stb. Mindenesetre meg
kell őriznie egy határt a saját belső
reakciójával szemben ahhoz, hogy ezt
érzékelje, szemügyre vehesse, és
döntsön arról, hogy hogyan reagál a kliensre.
A
terapeuta hitelessége tehát azt
jelenti, hogy képes egy belső teret kialakítani
önmagában, ahol helyet
kaphatnak a kliens élményei és a saját
érzelmei, gondolatai és fantáziái is,
melyeket a terápiás helyzet vált ki benne. Ha
sikerül neki ebben a térben
elhatárolni magát a kliens élményeitől is
meg a saját belső reakcióitól is,
akkor megtartja mozgásszabadságát.
Életének
nehezebb időszakaiban, vagy ha
a kliens olyan élményeket fejez ki , melyek abban a
pillanatban a terapeuta
számára is aktuálisak, akkor a terapeuta belső
terének a határai
meggyengülhetnek, nehezebben tudja elhatárolni saját
érzéseit a kliens
élményeitől. Ilyenkor szükségszerű, hogy
gondot viseljen a saját belső terére a
terápiás ülésen kívül. Ezt teheti
például esetmegbeszélésen,
szupervízióban, a
saját terápiájában,
meditációban vagy egy fajta
mentálhigéniás gyakorlat
segítségével (pld. Leijssen 1995, pp. 155-156).
Ezek által megpróbálja belső
terét - melyet elvesztett a klienssel való kapcsolatban -
helyreállítani avval
a céllal, hogy határait megerősítse és
belső terét megújítsa. Ilyenkor
megvizsgálja, hogy mi okozta azt, hogy nem tudta megőrizni a
határait, és a
jövőben hogyan gondoskodhat jobban a saját teréről.
b) Átláthatóság (transzparencia): egy
rés a terapeuta élményvilágának a határán
Vannak
a terápiás folyamat során
pillanatok, amikor a terapeuta behoz bizonyos elemeket a saját
élményvilágából
a terápiás kapcsolatba. Evvel megnyitja azt a
határt, amely az ő belső világát
lezárja a klienssel megosztott kommunikációs
tértől. Maga a szó
„átláthatóság'
(vagy transzparencia) is erre utal, hogy a terapeuta ezt a
határt átláthatóvá
teszi a kliens számára. A terapeuta
átláthatóságának
különböző céljai és formái
lehetnek (Leijssen 1995, Lietaer 1991). A határok
szempontjából itt két fajta
átláthatóságot
különböztetünk meg. A terapeuta
transzparenciája irányulhat
arra, hogy a klienst segítse élményeinek egy
újfajta megtapasztalásában, vagy
pedig arra hogy a terápiás tér határait
biztosítsa.
A
terapeuta átláthatósága állhat a
Margaret Warner (1997, p. 126) által leírt második
fajta empátia szolgálatában
(lásd fent). Ez esetben a terapeuta megpróbálja
saját élményvilágát hasznossá
tenni a kliens belső feltáró folyamata
számára. Ezt teszi például az a
terapeuta, aki hallva, hogy egy kliens egy érzelmekkel teli
történetet
racionálisan mesél el, ezt mondja: „Engem
nagyon elszomorít, ahogy ezt a történetet hallgatom.” Megpróbálja
evvel a
kliens élményvilágát
kitágítani, és a klienst
élményének több összetevőjével
kapcsolatba hozni. De a határok szempontjából az
átláthatóságnak ehhez a
csoportjához tartozik az is, amikor a terapeuta megfogalmazza,
hogy ő hogy
látja a klienst, vagy a terápiás folyamatot, vagy
amikor a terapeuta megnevezi
az érzéseit melyeket a terápiás
interakció vált ki benne.
Néha
a terapeuta azzal a céllal teszi
átláthatóvá az érzéseit
és gondolatait a kliens számára, hogy evvel
segítse a
terápiás tér határait megőrizni. Ezeket a
határokat veszélybe sodorhatja a
kliens viselkedése, vagy néha külső események
is, mint például a terapeuta
érzései, melyek függetlenek a terápiás
folyamattól.
A
terápiás tér veszélybe kerülhet a
kliens viselkedése által. Néha ez extrém
módon történik, mint pl. olyan
klienseknél akik a terapeutájukat megfenyegetik, a
terápiás üléseken kívül
követik,
vagy más módon kapcsolatot keresnek velük. Ilyenkor
a pszichoterápiás
szakirodalomban határáthágó
(transzgreszív) viselkedésről beszélnek,
bár
rendszerint anélkül, hogy kifejtenék, hogy minek a
határa az, amit a kliens
áthágott. Ezek a kliensek mindenesetre olyan dolgokat
tesznek, melyekről a
legtöbben úgy érezzük, hogy nem lehet ilyet
tenni, és ami miatt a további
terápiás munka nehézzé vagy
lehetetlenné válik. Más esetekben is
hasonló
történik csak finomabb módon: a kliens elkezd
kérdezősködni a terapeuta
személyes életéről, megpróbálja az
ülés végét kitolni, elkezd az
ülés végén egy
nehéz új témáról beszélni,
nem jön, vagy csak rendszertelenül jár a
terápiára,
stb. Akár finomabb, akár durvább módon
történik, ezek a kliensek mindenesetben
a terápiás tér határait
kérdőjelezik
meg, veszélyeztetik vagy hágják át. A
kliens a viselkedésével megakadályozza,
hogy a terapeuta önmagában és a kapcsolatukban egy
szabad teret tudjon
létrehozni a kliens élményvilága
számára. Ez különböző módon
történhet. Ha egy
kliens a terapeutát megfenyegeti vagy követi, akkor nagy
esély van rá hogy ez
nem fogja magát ahhoz kellően biztonságban érezni,
hogy a kapcsolaton belül
figyelmét szabadon a kliens
élményvilágára irányítsa. A
terápiás helyzeten
kívüli személyes kapcsolat azt
eredményezheti, hogy a terapeutában és a
kliensben személyes elvárások alakulnának
ki egymással kapcsolatban, és ezek
’töltenék meg’ a terápiás teret.
Ha a terápiás tér határai
veszélyeztetve
vannak, akkor az a terapeuta feladata, hogy ezeket a határokat
megőrizze, vagy
helyreállítsa. Ha ezt átlátható
módon teszi, ez segítheti a klienst abban, hogy
ezt a határt elfogadja. Egyúttal a terapeuta evvel
információt ad a kliensnek
arról, hogy viselkedése mit vált ki a
másikban. Az alábbi példa ezt
illusztrálja.
A terapeuta félbeszakítja a klienst,
aki az ülés vége előtt néhány perccel elkezdi mesélni, hogy a héten
összeveszett az anyjával.
T:
Kényelmetlenül érzem magam, hogy pont az
ülés végén kezdesz el mesélni erről a
veszekedésről a mamáddal. Egyrészt tudom, hogy
milyen sérülékeny vagy
pillanatnyilag a mamáddal való kapcsolatban,
másrészt meg tudatában vagyok,
hogy már csak néhány percünk van
hátra, és hogy ezt a témát ma már
úgysem
tudjuk érdemben megtárgyalni.
Néha
a terápiás tér veszélybe kerülhet
külső eseményektől is. Ritkán, de előfordulhat
például, hogy a terapeuta
nehezen tudja saját érzéseit - melyek
függetlenek a kliens terápiás
folyamatától – a terápiás helyzeten
kívül tartani. Saját érzései és
gondolatai
annyira igénybe veszik, hogy ezáltal figyelmét nem
tudja kellően a kliensre
irányítani, és így nem képes egy
teret kialakítani önmagában és a kapcsolatban
a kliens élményvilágának. Segíthet
ilyenkor, ha a terapeuta a saját sérült
határait kifejezi. Egy ilyen példát ír le
Leijssen (1995):
„Egy telefonbeszélgetés után, ahol megtudtam, hogy
a barátnőm kisfiát elütötte egy autó, azt veszem észre, hogy nehezemre esik,
hogy figyelmemet a kliens történetére koncentráljam. Csak miután megemlítem,
hogy 'épp az előbb kaptam egy hírt, amely erősen megérintett', érzem hogy
sikerült belsőleg felszabadulnom, hogy figyelmemet a kliensre irányítsam” (pp.
40-41).
Azáltal
hogy a
terapeuta átláthatóvá teszi, hogy nehezen
tudja saját érzéseit a terápiás
helyzetből kizárni, sikerült neki végül ezeket
az érzéseket mégis kirekeszteni.
Avval, hogy ezt nem próbálta meg eltitkolni, hanem
nyíltan elmondta, behozta
saját élményvilágát a
kommunikációs térbe. Ezáltal jelezte a
saját sérült
határait – amit a kliens nagy
valószínűséggel úgyis észrevett
volna, és ki
tudja milyen értelmet tulajdonított volna neki. A
terapeuta evvel egyúttal
kellő teret biztosított a sajátmaga számára
is, hogy időlegesen rendezze
magában az érzéseit, és ezeket el tudja
határolni. Önmagában ezáltal szabad
teret hozott létre a kliens
élményvilágának.
A kliensnek,
éppúgy mint a terapeutának, megvan a saját belső tere, melyet csak részben nyit
meg a terapeutának. A kliens elfogadása ezeknek a határoknak az elfogadását
jelenti, melyekkel belső világát elfedi a terapeutától. A terapeuta másrészt
elfogadja azt a határt, is mellyel a kliens lezárja önmagát élményeinek
bizonyos összetevőitől. Erre a két határra utal Rogers ”hiszékenysége” a kliens
történetével kapcsolatban (Lietaer 1991, p. 43):
„... a terapeuta nem gyanakodva hallgatja a kliens
történetét, nincs állandóan résen, hogy az mi mindent titkolhat el előle.
Természetesen tudja ő is, hogy a kliens nem mindig a ’ tiszta igazat’ mondja,
de úgy véli, hogy ha komolyan veszi azt amit a kliens már el tud mondani, ez a
legjobb mód arra, hogy a klienst egy autentikusabb beszédmódra invitálja.”
A reflektív
szempont szerint dolgozó terapeuta hisz abban, hogy ha ezeket a határokat
tiszteletben tartja, biztonságot teremt a kliens számára, hogy belső világát
önmaga és a terapeuta számára jobban feltárja. Avval, hogy a terapeuta ezeket a
határokat elfogadja, azt az üzenetet küldi a kliensének, hogy joga van a saját
terére, és hogy megbízik abban, hogy a kliens az, aki legjobban tudja, hogy mi
jó neki.
Ezeknek a határoknak
az elfogadása persze nem zárja ki, hogy a terapeuta ezeket megkérdőjelezze,
vagy szóvá tegye. Ez inkább azt jelenti, hogy a terapeuta nem folytat harcot
ezek körül a határok körül. Ha a kliens azt állítja, hogy szomorú valamivel
kapcsolatban, míg a terapeutának az az érzése, hogy rengeteg düh van benne, ezt
visszajelezheti a kliensnek. De ha a kliens kitart annál, hogy nem dühös, akkor
a terapeuta elfogadja ezt. A terapeuta elfogadja, hogy a kliens ebben a
pillanatban nincs kapcsolatban a dühével, vagy nem akar erről beszélni.
A
feltétel
nélküli elfogadás koncepciójára
vonatkozó különböző kritikák
szükségessé tették
ennek a fogalomnak további kifejtését.
Manapság különbséget teszünk egy
élmény
és egy viselkedés elfogadása között. A
feltétel nélküli elfogadás a kliens
élményére utal, és nem
feltétlenül a viselkedésére. A terapeuta
mindig
értékesként kezeli a kliens érzéseit
és élményvilágát, de nem fogad el
minden
viselkedést, amely ezekből az élményekből
keletkezik. Ebben a kontextusban azt
jelenti a határ kijelölése, hogy a terapeuta nem
fogadja el a kliens
viselkedését, és ezt egyértelműen kifejezi.
A határok és terek szempontjából azt mondhatjuk, hogy az olyan viselkedést, amely a terápiás teret károsítaná, nem fogadjuk el. Ebben az esetben a terapeuta határt szab avval a céllal, hogy megóvja vagy újrateremtse a terápiás teret. Példa erre, amikor a terapeuta határt szab a kliens agresszív viselkedésének, aki őt megfenyegeti. Egy terapeutának, aki veszélyben érzi magát, nehéz önmagában a kliens élményvilága számára egy belső teret megtartani. Fontos ilyenkor, hogy a terapeuta úgy tudjon határt szabni a kliens viselkedésének, hogy valóban egy tér keletkezzen, elsősorban magának a terapeutának. Neki eléggé biztonságban kell magát éreznie ahhoz, hogy nyitott lehessen a kliensre. Ideális esetben a terapeuta által szabott határ a terápiás kapcsolatban is, és a kliensben is egy teret hoz létre melyben reflexió jöhet létre. Ezt a terapeuta például úgy érheti el, ha a kliens dühét is megnevezi, melyből az agressziója fakadt, és ezt értékesnek nyilvánítja. Az élményt felértékeli, de a viselkedést nem fogadja el. Ezáltal lehetőséget teremt a kliens élményeinek a megbeszélésére, és megpróbál a kliensben is egy teret létrehozni, hogy ne azonosuljon az érzéseivel, hanem tudjon rájuk reflektálni.
A
határok,
melyek a pszichoterápiás kapcsolatban szerepet
játszanak, kimondatlanul, de
benne foglaltatnak a Rogers által megfogalmazott
terápiás attitűdökben: a
terapeuta empátiájában,
valódiságában és a kliens feltétel
nélküli
elfogadásában. Ha a határokat ezekben az
attitűdökben nyilvánvalóvá tesszük,
evvel a szerepük is egyértelműbbé válik a
pszichoterápiás kapcsolatban. A
pszichoterápiás kapcsolat határai három
többé-kevésbé összefüggő teret
hoznak
létre, melyekben a pszichoterápiás
reflektív folyamat lejátszódik. A határok
segítségével a terapeuta kialakít
magában egy teret a kliens élményei
számára,
létesül egy személyközi tér a kliens
és a terapeuta között, és ezek a határok
segítik a klienst is, hogy létre hozzon magában
egy teret, ahol reflektálni tud
önmagára, és ezáltal nyitottabb legyen az
élményeire.
A terápiás
kapcsolat felosztása három térre megegyezik bizonyos értelemben az empátiás
ciklus három fázisával (Barrett-Lennard 1981, p. 95). Az empátia minden egyes
fázisa egy másik térben zajlik le: az empátiás ráhangolódás (empathic
resonation) a terapeuta belső terében, az empátiás megértés kifejezése
(expressed emphatic understanding) a személyközi térben, és a kapott empátia
(received empathy) a kliens belső terében.
A
terápiás
kapcsolat határai hozzák létre a
terápiás ter(ek)et, de ezeknek a tereknek a
minőségét végül a bázisattitűdök
határozzák meg. A terápiás kapcsolat
határai
és a bázisattitűdök kiegészítik
egymást. Egyrészt, a határok akkor lesznek
terápiás hatásúak, ha
beleágyazódnak a bázisattitűdökbe. Vagyis ha
a terapeuta
ezeket a határokat hiteles módon vonja meg egy
empátiás alapállásból, miközben
a kliens élményeit feltétel nélkül
elfogadja. Másrészt, az egyértelmű határok
a
kapcsolatban teszik a terápiás attitűdöket
hatásossá.
Reflektív
szemszögből nézve tehát a terápiás
kapcsolatban azért szükségszerűek a határok,
mert ezek hozzák létre azokat a reflektív tereket,
ahol a terápiás folyamat
lejátszódik. Egy ilyen strukturális
nézőpont alapján azonban nem lehet
egyértelmű következtetéseket levonni a
határok pontos „helyéről” a
terápiás
kapcsolatban. Így például a terápiás
ülések általánosan használt időbeli
határai (hetente egy óra terápia) teljesen
esetlegesek. Lehetséges, hogy
bizonyos klienseknek több vagy éppen kevesebb térre
van szükségük ahhoz, hogy
egy reflektív folyamatot tudjanak kialakítani. A
pszichoterápiás
szakirodalomban rendszeresen találunk
esetleírásokat, ahol a kezelés sikerét
pont annak tulajdonítják hogy a terapeuta kész
volt rá, hogy a terápiás helyzet
határait megváltoztassa (a tér- és időbeli
határokat, a kliensek elhatárolását
a terapeuta életétől, a terapeuta
elérhetőségét az üléseken
kívül, azt hogy az
ülésen mi megengedett, stb.). Bizonyos esetekben ez azt is
jelentette, hogy a
terapeuták egy ideig együtt éltek a klienseikkel
(Biancardi 2003, Stamatiadis
2002). A terápiás kapcsolat határainak
megváltoztatása olyan klienseknél
történik, akiknek valamelyik dimenziójában
nem elégséges az a tér, amit a
hagyományos terápiás kapcsolat nyújt. Ebben
az értelemben egy pszichiátriai
osztályra való felvételt vagy egy nappali
osztályon való kezelést is fel lehet
fogni egy pszichoterápiás formának, ahol a
kliensek sokkal nagyobb teret kapnak
arra, hogy reflektáljanak az életükre. A
határok megváltoztatása azonban nem
eredményezhet határtalanságot. A határok
megváltoztatásának mindig arra kell
irányulnia, hogy a kliensben létrejöhessen egy
reflektív folyamat. Terápiás
reflektív folyamat csak bizonyos határok között
tud kialakulni, melyekbe a
kliens esetleg bele is ütközhet. A terápiás
kapcsolat határai úgy vezetik a
terápiás folyamatot, mint ahogy a folyó partjai
vezetik a vizet. Hogy a folyó
partjai milyen távol vannak egymástól, az
attól függ, hogy mennyi térre van
szüksége a lefolyó vízmennyiségnek. De
ha nem lennének partok, nem lenne folyó
sem.
A
reflektív szempontból vizsgálva
sajátságos képet kapunk a terápiás
folyamat
határainak szerepéről. Mint minden
perspektívának, ennek is megvannak a
vakfoltjai, így érdemes kiegészíteni
más nézőpontok meglátásaival
például a
kliensközpontú paradigma
élményközpontú, interakcionális vagy
egzisztenciális
irányzataiból. Így a terápiás
tereknek is más lesz a jelentése, ha ezeket az
élményközpontú szemszögből
vizsgáljuk meg (Depestele 2000). Minden egyes
nézőpont előnyös rálátást
biztosít bizonyos dolgokra, míg más dolgokat
kevésbé
tesz láthatóvá. Ezért a
különböző nézőpontokat inkább
kiegészítésként egymás
mellé érdemes tenni, mintsem vetélkedő
elméletekként egymással szembehelyezni.
Irodalom:
Barrett-Lennard G. T.: The empathy cycle: refinement of a
nuclear concept. Journal of Counseling
Psychology, 28: 91-100, 1981.
Biancardi J.: Idiosyncrasy through the core
conditions and beyond. In: S. Keys (szerk.): Idiosyncratic person-centered
therapy. Ross-on-Wye, UK, PCCS Books, 2003, 139-150.
Bouwkamp R.: Helen door delen. Maarssen,
Elsevier/ De Tijdstroom, 1999.
Cooper M.: Existential Therapies.
London,Thousand Oaks, New Delhi, Sage, 2003a.
Cooper M.: Between Freedom and Despair:Existential
challanges and contributions to person-centered and experiential therapy.
Person-centered and Experiantial Psychotherapies 2(1):43-55, 2003b.
Depestele F.: Over grenzen en aanverwante
problemen van de cliëntgerichte psychotherapie. Tijdschrift voor Cliëntgerichte
Psychotherapie, 35:33-64, 1997.
Depestele F.: De therapeutische ruimte(n) vanuit
experiëntieel perspectief. Tijdschrift Cliëntgerichte Psychotherapie,
38:237-262, 2000.
Egan G.: Deskundig hulpverlenen.
Nijmegen, Dekker & van de Vegt, 1980.
Gendlin E. T.: Experiential Psychotherapy. In: R. Corsini
(szerk.), Current psychotherapies.
Itaxa, Peacock, 1973, 317-352.
Gendlin E. T.: Focusing. Toronto, Nex York, London,
Bantam Books, 1978.
Gendlin E. T.: Fókuszolás. Budapest, EDGE Kiadó, 2002
Harday, S. I.: Az elfogadás művészete. Budapest,
Akadémiai Kiadó,
2004
Leijssen M.: Gids voor gesprekstherapie.
Utrecht, De Tijdstroom, 1995.
Leijssen M.: Het cliëntcentered paradigma in de
21ste eeuw: in de mode, in de solden, een vaste waarde? Elôadás a
Kliensközpontú Terápia Tudományos Kongresszusán (Wetenschappelijk Congres Cliëntgerichte Psychotherapie)
Antwerpenben, 2000 január 29.
Leijssen M., Adriaensen H.: Echtheid in
cliëntgerichte therapie, geïllustreerd bij een cliënt met een
persoonlijkheidsstoornis. Tijdschrift voor Psychotherapie 29:25-51, 2003.
Lietaer G.: Authenticiteit en onvoorwaardelijke
positieve gezindheid. In: J. C. A. G. Swildens, O. de Haas, G. Lietaer, &
R. Van Balen (szerk.), Leerboek gesprekstherapie. De cliëntgerichte benadering.
Amersfoort, Leuven, Acco, 1991, 27-64.
Martin D. G.: Counselling and therapy sklills.
Belmont, Ca, Brooks and Cole, 1983.
Minuchin S.: Gezinstherapie. Utrecht, Het
Spectrum, 1973.
Pintér, G. : Személyközpontú pszichoterápia. In:
Szőnyi G., Füredi J. (szerk.), A pszichoterápia tankönyve. Budapest, Medicina,
(2000), 407-420
Rogers C. R.: Counseling and psychotherapy:
Newer concepts in practice. Boston, Houghton Mifflin, 1942.
Rogers C. R.: Client-centered therapy. Its
current practice, implications and theory. London, Constable 1951.
Rogers
C. R.: A theory of therapy, personality and interpersonal relationships as
developed in the client-centered framework. In: S. Koch (szerk.), Psychology: A
study of science: Vol 3. Formulations of the person and the social context. New
York, McGraw-Hill, 1959, 184-256.
Rogers C. R.: On becoming a person. A therapist
view of psychotherapy. London, Constable, 1961.
Rogers C. R.: Valakivé válni. A személyiség születése.
Budapest, Edge 2000, 2004.
Stamatiadis R.: Sharing life therapy: A personal
and extended way of being with clients. In: G. Wyatt, P. Sanders (szerk.),
Contact and perception. Rogers’ therapeutic conditions (Vol. 4). Ross-on-Wye,
UK, PCCS Books, 2002, 274-287.
Süle Á.: Grenzen en ruimten
in het reflectieve proces. In: M. Leijssen & N. Stinckens (szerk.),
Wijsheid in Gesprekstherapie. Leuven,
Universitaire Pers, 2004, 83-98.
Takens R. J.: “Luctor et
emergo”: opkomst, ondergang en wederopstanding van het cliëntgerichte
onderzoek. In: M. Leijssen & N. Stinckens (szerk.), Wijsheid in Gesprekstherapie. Leuven, Universitaire
Pers, 2004, 335-351.
Thorne B.: The mystical power of person-centered
therapy. Hope beyond despair. London, Whurr, 2002.
Tringer L.: A gyógyító beszélgetés. Budapest,
Magyar Viselkedéstudományi
és Kognitív Terápiás Egyesület, 1991
Vanaerschot G., Van Balen R.: Empathie. In: J.
C. A. G. Swildens, O. de Haas, G. Lietaer, & R. Van Balen (szerk.),
Leerboek gesprekstherapie. De cliëntgerichte benadering. Acco:
Amersfoort/Leuven,.1991, 93-138.
Warner
M.: Het fragiele proces. Psychotherapeutisch Passpoort, 4:105-117, 1992.
Warner
M.: Does empathy cure? A theoretical consideration of empathy, processing, and
personal narrative. In: A. C. Bohart & L. S. Greenberg (szerk.), Empathy
reconsiderd. New directions in psychotherapy. Washington, DCAPA, 1997, 125-140.
Yalom I. D.: Existential psychotherapy. New
York, Basic Books,
1980.
Süle Árpád
arpad.sule@belgacom.net