T. L. Holdstock and Carl R. Rogers

A személyközpontú személyiség-elmélet, amelyet korábban non-direktívnek (Rogers, 1942), azután kliens-központúnak (Rogers, 1951) neveztek, 1940 körül kezdett kialakulni, amikor egy pszichológus, Carl Rogers egyre elégedetlenebbé vált az érzelmi- és magatartás-problémák kezelésének akkoriban elfogadott elméleteivel és módszereivel. Az o alapkoncepciója, amelyhez a kezdetektol mindmáig huséges volt, az, hogy bármilyen személyiség-elméletnek vagy kezelési módszernek a kiindulópontja az egyén.

Ezt az alapelvet hangsúlyozza a legutóbbi névváltozás is. Az egyént, mint gondolatok, érzések, tevékenységek, észlelések és komplex biológiai folyamatok alakzatát (“Gestalt”), mindig az idovel, valamint a körülötte levo emberek, tárgyak és események világával való kapcsolatában határozza meg. A jelenlegi hangsúlyeltolódás a személyközpontú felé ez elmélet szociális irányba való kiterjesztését jelzi. Bár Rogers elmélete a pszichoterápiából nott ki, és jelenleg is mint a növekedést és változást elosegíto eszköz fejlodik, alapelveit az emberi viselkedés csaknem minden vonatkozásában érvényesnek tekintik.

A személyközpontú elmélet megkülönbözteto vonása az emberek önmegvalósítási és önirányítási képességének állandó hangsúlyozása. Az elmélet legforradalmibb vonása, amely elválasztja más rendszerek materialista determinizmusától, a személy hatalommal való felruházásának látszólag jelentéktelen ténye, a bizalom abban, hogy az egyén megtalálja saját önmegvalósítása legmegfelelobb útját.

Önmegvalósítás akkor következik be, ha az ember önértékelése szempontjából fontosabbá válik saját tapasztalata, mint mások értékelése. A tapasztalat azt jelenti, hogy az ember tudatában van annak, ahogyan figyelemmel kíséri, észleli, feldolgozza és integrálja belso világából jövo, a szervezet muködését jelzo információkat éppen úgy, mint a külso, fizikai és interperszonális világból jövoket. Az organizmusból jövo jelzések iránti nyitottság akkor lehetséges, ha az egyén másokkal való kapcsolatában oszinteséget, törodést, és nem ítélkezo, érzékeny megértést tapasztal.

Ezek az elvek minden emberre érvényesek, kortól és fejlettségtol függetlenül, és az emberre vonatkozó általános elméletet képviselnek. A terápia különleges helyzetében fontos, hogy a terapeuta oszinte legyen, törodjön a klienssel, bízzon benne, és hogy a kliens ilyennek is lássa ot. A személyközpontú terapeuta az adott pillanatban valóban személyesen találkozik a klienssel, és folyamatosan koncentrál annak pillanatnyi élményvilágára.

A személyközpontú elmélet, amelynek gyökerei több kultúrába ágaznak, és történelmileg több évszázadra nyúlnak vissza, jelentos azonosságokat mutat a perceptuális-fenomenológiai, valamint az egzisztencialista elmélet több kortárs irányzatával is. A személyközpontú elmélet emellett állandóan törekedett arra, hogy kutatásokkal igazolja hipotéziseit.

Önmagunk iránti érdeklodésünk látható az ember keletkezésére vonatkozó mítoszok sokaságában éppúgy, mint általában az emberre és az egyes személyre vonatkozó elméletek és irányzatok nagy számában. Az évezredek alatt igen sokféle általános kijelentés hangzott el arról, hogy mi az ember, hogyan vált ilyenné, mit kezdjen önmagával és másokkal, különösen azokkal, akik nem úgy cselekszenek, ahogy o szeretné. Még ma is egy tucat, többé-kevésbé elfogadott elmélet létezik, és idonként újak bukkannak fel.

Ezek a személyiség-elméletek segítenek abban, hogy az embereket együttmuködésre bírják. Ha a tudomány eredményeit sikerül ilyen elméletalkotásra felhasználni, akkor nagy lépést tehetünk a régi álom, a békés és boldog világ, megteremtése felé. Ezek az elméletek segítséget jelenthetnek a bunözés, neurózis és pszichózis okozta szenvedések enyhítésében is, ami a normális ember számára nem látszik szükségszerunek.

A filozófia, amely a jelenlegi személyiség-elméletek közvetlen ose, sok máig is megoldatlan kérdést felvetett. Az egyik a személy természetével kapcsolatos. Kizárólag test az ember? Van valami, ami ezt a testet irányítja?Ezekre a kérdésekre még nem találtunk megoldást. Egyesek monista álláspontot képviselnek, mondván, hogy csak a test létezik, mások implicit vagy explicit módon dualisták, mondván, hogy test és lélek, vagy test és szellem létezik. Szabad-e az egyén, vagy sem? Meghatározott-e a viselkedés, vagy van az embernek lehetosége önálló és alkotó értékelésre és döntésre? A szabadság vagy determináltság kérdése is nyitott. Racionális-e az emberi lény, aki valamilyen erkölcsi mérlegelés alapján cselekszi azt, ami nyilvánvalóan érdekében áll, vagy tudatos és tudattalan érzések és indulatok irányítják? Ebben sem értenek egyet a modern személyiség-elméletek.

Sok más nézet is létezik, amellyel az emberi lény megértését kívánták elosegíteni. Egyesek a vallásból származnak, mások a hagyományból, egyesek elméleti konstrukciók, mások kísérletekre támaszkodnak. A jelen pillanatban nem kevesebb, mint negyven többé-kevésbé tudományos személyiség-elmélet létezik, egyesek szélesköruek, mindent átfogóak, mások szukek és specializáltak. De mindegyik az igazságot keresi, és azt szeretné megragadni, hogy valójában mi is az ember.

Ebben a tanulmányban a személyiség kialakulására és fejlodésére vonatkozó elméletet fogunk tárgyalni, amely klinikai tapasztalatokból indult ki, az elmúlt harminc év alatt fejlodött és kiterjedt, miközben változásokon is átment - ahogy ez más érett személyiségelméletekre is jellemzo. A személyközpontú elméletet többféle módon is igazolták, klinikai tapasztalatokkal, egy sor kutatással, analógiásan, és a legújabb neurofiziológiai ismeretekkel. Véleményem szerint ez az elmélet nem csak az emberi természet átfogó és teljes képét jelenti, hanem életfilozófiát is, amely segítséget jelenthet a régi álom, a bizonytalan világban megteremtett béke és harmónia megvalósításában.

Nem nehéz a személyközpontú elméletet történelmi perspektívába helyezni, mivel az elmélet központi kérdései az emberiség centrális problémái voltak az elmúlt évezredekben. Ugyanakkor nehéz is, mert nem lehet meghatározott állításokat idézni, mint az elmélet elodeit.

A minden egyes emberben meglevo különleges lehetoségekbe vetett hitnek vallásos felhangjai vannak. Felfogható úgy, hogy Rogers, a minden ember értékébe vetett rendíthetetlen hitével új jelentést adott Isten fogalmának. Isten héber neve (Yahweh asher Ychweh) azt jelenti, “Vagyok”, vagy “Vagyok, aki vagyok”, vagy “Vagyok, ami vagyok”, vagy “Vagyok, ahogy vagyok”. A bibliai idokben a személynek biztosított központi helyet jelzik a parancsolatok is: “Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat", és “Szeresd Istent, mint tenmagadat".

A személyközpontú elmélet más fogalmainak ókori etikai megfeleloi vannak. Az oszinteség, megértés és feltétel nélküli elfogadás a vallás kulcsfogalmai voltak a különbözo korokban. Oden (1972) igazolta, hogy a protestáns és zsidó pietizmus irodalmában és gyakorlatában megtalálhatók a mai encounter csoportokban tapasztalt jelenségek elofutárai. A személyközpontú irányzat egyetemessége abból a ténybol is kitunik, hogy gyökerei a keleti filozófiákban, a zenben és a jógában is fellelhetok. A zen azt tanítja, hogy minden embernek önmagában kell megtalálnia a választ az élet kérdéseire. Közeli kapcsolat fedezheto fel aközött, ahogy a jóga hangsúlyozza a test fizikai és élettani funkcióit, és amilyen jelentoséget a személyközpontú megközelítés tulajdonít a teljes szervezet állapota átélésének. Krishnamurti például azt állította, hogy a testnek is megvan a maga intelligenciája, és élni itt és most lehet, de ha az ember fél, nem tud élni.

Az egzisztencialista mozgalom filozófiái közeli kapcsolatban állnak a személyközpontú szemlélettel (Patterson, 1973). Edmund Husserl azt állította, hogy a létezo világra csak érzékelésünkbol következtethetünk. A Sören Kirkegaard és Karl Jaspers munkásságán alapuló egzisztencialista filozófia az ember természetével, létével, és világgal való kapcsolatával foglalkozik, valamint a létezés értelmével az egyén számára. Az egzisztencializmus bizonyos kérdései központi fogalmak a személyközpontú elméletben: 1) az önmagunkra vonatkozó tudatosság és a pillanatról pillanatra való döntés lehetosége; 2) az a gondolat, hogy az emberi lény létezik, és ezáltal állandóan változik és fejlodik; 3) az a gondolat, hogy minden egyes ember rendelkezik avval a képességgel, hogy meghaladja önmagát és a fizikai világot. A személyközpontú elmélet - éppúgy mint az egzisztencializmus - az életre vonatkozó beállítottság, életszemlélet.

Nem meglepo, hogy közeli kapcsolat fedezheto fel az individuálpszichológia és a személyközpontú elmélet között, hiszen Alfred Adlert az egzisztencialista gondolkodók közé sorolják (Mosak & Dreikurs, 1973). Az individuálpszichológia az embert "a maga teljességében, mint kreatív, felelos, fejlodo egyént tekinti, aki feltételezett célok felé halad a maga fenomenális mezojében" (Mosak és Dreikurs, 35. oldal). Megdöbbento bizonyos központi fogalmaknak a hasonlósága a két szemléletben. Maga a két név is jelzi ezt avval, hogy mindkét esetben az egyénre, a személyre teszi a hangsúlyt. Akár Rogers is írhatta volna: "Képesnek kell lennünk arra, hogy az o szemével lássunk, és az o fülével halljunk" (Adler, 1958).

Thomas Hanna (1970) azt állítja, hogy Freudnak különleges szerepe volt a test jelentoségének tudatossá tételében. Ebbol a szempontból Freud a személyközpontú elmélet elofutárának tekintheto. Amióta Rogers (1959b) felvetette azt a gondolatot, hogy az ember élményeit aszerint értékeli, hogy azok milyen kielégülést jelentenek az egész organizmus számára, a testileg átélt élmény fogalma egyre nagyobb jelentoségre tett szert, míg végül Eugen Gendlin experienciális pszichoterápiájában ért el csúcspontjára. Egy lépéssel továbblépve az elmélettel, a tudattalant, mint organizmikus folyamatot határozhatjuk meg.

Rogersre, éppúgy, mint Kirkegaardra vagy Freudra, úgy kell tekinteni, mint aki a kor uralkodó szelleme ellen fordult. Azok a kérdések, amelyeket a háborúk, az amerikai társadalom materializmusa és versenyszelleme, a modern technológiára való hagyatkozás, az akadémikus pszichológiának a logikai pozitivizmushoz, mint a tudományos igazság megközelítésének egyetlen útjához való ragaszkodása vetett fel erosítették Rogersnek az ember lényegére és méltóságára való koncentrálását. A személyközpontú elmélet kialakulásához tehát ez az általános helyzet is hozzájárult. Meador szerint Amerika individualizmusa, önbizalomba vetett hite, és az a meggyozodése, hogy az egyén képes arra, hogy megtanuljon és megtegyen bármit, ami szükséges, valószínuleg szintén hozzájárult ahhoz, ahogy Rogers a személyközpontú szemléletet kialakította. (Meador & Rogers, 1973)

A személyközpontú elmélet gyökereinek szélesköru elterjedtsége azt látszik jelezni, hogy kialakulásában a kollektív tudattalan jelenségei is közrejátszottak. A jelenség úgy is megfogalmazható, hogy Rogers, aki személyében testesítette meg a személyközpontú elmélet alapelveit, bizonyos kollektív igazságokat tett nyilvánvalóvá azáltal, hogy azokra teljesen ráhangolódott és azokat alkalmazta. Ezt olyan idoben, és olyan nyelven tette, amikor és amelyre nagyon sokan érzékenyek voltak. A személyközpontú növénykének tehát még egy gyökere van, ez a gyökér a Jung-i földben nott. A növény azonban jóval több, mint gyökereinek összessége. Leveleinek, ágainak és virágainak összességénél is több, növekvo, élo lény, amely érzékenyen reagál azokra a feltételekre, amelyek között fejlodik.

Látva, hogy a vallási fogalmaknak milyen központi helye van a személyközpontú elméletben, nem meglepo, hogy Rogers olyan családban nott fel, amelyben "egyaránt tisztelték a kemény munkát, és egyfajta erosen konzervatív (csaknem fundamentalista) protestáns kereszténységet" (Rogers, 1959b). A szülok határozott és gyengéd szellemben nevelték gyerekeiket, ritkán adtak nekik határozott utasításokat, mint ahogy késobb, terapeutaként Rogers sem tette. Bár Rogers elutasította a család vallásos nézeteit, két évet töltött a Union Theológiai Szemináriumban. A szemináriumban a filozófiai gondolkodás szabadságát tapasztalta meg, és tiszteletet minden oszinte törekvés iránt, amellyel értelmes problémákat kíséreltek megoldani. Ez a feltétel nélküli pozitív elfogadás élményét jelentette számára. Ugyanezt a toleráns szellemet tapasztalta, amikor harmadik egyetemi éve alatt a Keresztény Diákok Világszövetségét látogatta meg Pekingben. A keleti filozófiákkal való találkozás megindító és izgalmas élmény volt számára.

Rogers gyerekkorában szerette a magányt, és szívesen dolgozott egyedül és függetlenül a gazdaságban. Szerencséjére több tanárral is találkozott középiskolai és egyetemi évei alatt, akik arra bíztatták, hogy akadémiai munkájában legyen eredeti. Két évet töltött a történelem tanulmányozásával, és újabb két évet filozófiával és teológiával, mielott pszichológiai tanulmányait megkezdte. A Union Theologiai Szeminárium mellett járt a Wisconsin-i Egyetemre és a Columbia Egyetem Tanárképzo Kollégiumába. Pszichológiai gyakorlati évét a New York-i Gyermek Tanácsadó Intézetben töltötte 1927-28-ban. Miután 1931-ben ledoktorált, 12 éven át klinikusként dolgozott egy Rochester-i szociális szervezet Gyermektanulmányi Részlegén. 1940 januárjában professzor lett az Ohio-i Állami Egyetem Pszichológiai Tanszékén. 1945-ben átment a Chicago-i Egyetemre, ahol megszervezte a Tanácsadó Központot. A következo állomása 1957-ben a Wisconsin-i Egyetem Pszichológiai és Pszichiátriai Tanszéke volt. 1964-ben átment a Nyugati Magatartástudományi Intézetbe (Western Behaviural Sciences Institute), és 1968-ban tagja volt annak a csoportnak, amely a Személykutató Központot (Center for Studies of the Person) alapította.

A fo eszmék, gondolatok és emberek, amelyekkel és akikkel Rogers ezeken a helyeken találkozott, a történelem, agrártudomány, filozófia és vallás, pedagógia, akadémikus- és alkalmazott pszichológia kategóriáiba tartoznak. A pedagógia területén Dewey volt hatással rá, aki a tervezo módszert és a diákok fenomenológia világának fontosságát hangsúlyozta. A Tanárképzo Kollégiumban Rogers nem csak Dewey eszméivel találkozott, hanem az Egyesült Államokban kifejlesztett pszichológiával is, amely az operacionalisztikusan meghatározott változók kontrolljára és manipulációjára fektetett nagy hangsúlyt.

Az alkalmazott pszichológia területén Rogersnek kiterjedt kapcsolatai voltak a fo személyiségelméleti irányzatokkal. A személyközpontú elmélet fejlodését azonban csak Otto Rank irányzata befolyásolta közvetlenül. A személyközpontú elméletnek közelebbi kapcsolata volt a pszichoanalízissel fejlodésének kezdeti és késoi szakaszában, mint a középso idoszakban. Rogers nem csak a pszichoanalízissel állt ellentétben, hanem sok olyan eszmével is, amelyet annak nem-orvos alkalmazói hangoztattak, akik az orvosi-diagnosztikus modellt alkalmazták a tanácsadásban és a terápiában. A viselkedés-terápiával, legalábbis annak elméleti alapjaival, folyamatos egyet nem értésben volt.

Bár az alkalmazott pszichológiának ezek az elméletei nem járultak hozzá a személyközpontú elmélet fejlodéséhez, kétségtelenül hatással voltak rá. Segítséget jelentett Rogersnek saját felfogása tisztázásában az, hogy saját nézeteit állandóan ezen irányzatok filozófiai hátterével összehasonlítva vizsgálta felül. Rogers terápiáról alkotott eszméi Rochesterben kezdtek formálódni. "Kezdte érezni a terápiás tapasztalatban rejlo rendet, olyan rendet, amely a terápiás kapcsolatból alakul ki, és amelyet nem kívülrol eroszakolnak rá" (Meador & Rogers, 1973). Felfedezte a kliens figyelmes meghallgatásának értékét is a terápiában. A Rank-i irányzathoz tartozó egyik szociális gondozó hívta fel a figyelmét arra, hogy milyen fontos a kliens szavai mögött rejtozo érzésekre figyelni. "Azt hiszem o volt az, aki javasolta, hogy a legjobb válasz az, ha ezeket az érzéseket az ember 'visszatükrözi' a kliensnek" (Rogers, 1975c)

Rochesterben Rank eszméivel a szociális gondozókon és Jessie Taft írásain keresztül kialakult kapcsolata megerosítette Rogerst abban, hogy helyes úton jár, és arra bíztatta, hogy tovább kutassa azt a rendet, amelyet hasonlónak talált ahhoz, amit Rank a pszichoterápia lényegének tekintett. Rank hitt abban, hogy minden egyes kliensben megvan a növekedésre való képesség. Hitt abban, hogy emberi kvalitására és nem technikai ügyességére támaszkodva tudja a terapeuta leginkább segíteni a klienst az önmegismerés és önelfogadás felé.

Elmondhatjuk, hogy bár a személyközpontú elmélet fejlodése során számtalan fejlodési fokon ment keresztül, az egyén képességeibe vetett bizalom mindvégig központi gondolata maradt.

Megelozo stádium. Rogersnek a Rochester-i tanácsadóban töltött ideje, és az azt megelozo idoszak tekintheto a megelozo stádiumnak (Meador & Rogers, 1973). Ebben az idoszakban - a Rank, és korábban Dewey eszméivel való kapcsolat alapján - kezdett formálódni Rogersben az önmagát irányító egyén eszméje és a terápiás élmény gondolata. (Rogers, 1973)

A nondirektív stádium. Rogers 1940. december 11-ét nevezi meg, mint azt a napot, amelyen a személyközpontú elmélet megszületett. Ezen a napon "Újabb elméletek a pszichoterápiában" címmel eloadást tartott a Minnesota-i Egyetemen, és az eloadására kapott reakciókból rájött, hogy amit mondott, az valami új, és belole származó volt. (Rogers, 1974c) "Az érzések visszatükrözése" és a "nondirektív technika" kifejezések fémjelzik ezt az idoszakot. Rogers legjelentosebb publikációja ebben az idoben a Counseling and Psychotherapy (1942) volt.

A kliensközpontú stádium. 1951-ben a Client-Centered Therapy-ban jelent meg eloször a nondirektív tanácsadás helyett a kliensközpontú tanácsadás kifejezés. Ebben az idoszakban fejlesztette ki Rogers saját elméletét a személyiségrol és a pszichoterápiáról (lásd Rogers, 1959b). A kliensközpontú elmélet azt hangsúlyozta, hogy a segítséget kéro személyt nem mint függoségben levo beteget, hanem mint felelos klienst kell kezelni.

Az experienciális stádium. Ebben a szakaszban a tanácsadó szabaddá vált. A teljes szervezettel átélt élmény a terapeuta magatartásának éppoly fontos irányítójává lett, mint a kliensének. A teljes humanizáció és a pszichoterapeuta és kliens közti szakmai kapcsolat kölcsönössége készítette elo az utat az elmélet szélesköru alkalmazása számára, amely ebben az idoszakban kezdodött.

A személyközpontú stádium. Az elmélet jelen helyzetét legjobban a kliensközpontú terápia kifejezésrol a személyközpontú szemlélet-re való váltás jelzi. A változás azt fejezi ki, hogy az elméletet a segíto foglalkozások körénél jóval szélesebb körben alkalmazhatónak tekintik. Amikor az elméletet az oktatásra kiterjesztették, diák-központú oktatásként vált ismertté, de miután alkalmazása az eredetétol távol eso, széles körre kiterjedt, elonyösebb volt egy minél szélesebb köru kifejezést használni. Rogers segített elindítani és továbbfejleszteni a személyközpontú szemléletet nemcsak a tanácsadásban, pszichoterápiában és oktatásban, hanem a házasságban és családi kapcsolatokban, intenzív csoportokban, és kisebb mértékben az adminisztrációban, a kisebbségi csoportok, fajok, kultúrák, sot nemzetek közti kapcsolatokban jelentkezo problémákban. Az elmélet mögött álló elvek valóban érvényesek az emberi magatartás minden vonatkozásában.

A hangsúly eltolódása a személyközpontú felé többet jelez, mint csak az elmélet szélesköru alkalmazhatóságát. Azt kívánja hangsúlyozni, hogy az interakciók alanya a személy, az élo szubjektum, és nem csak egy szerep hordozója, mint a kliens, a diák, a tanár, vagy a terapeuta. A névváltozás a személy komplexitását hangsúlyozza; azt jelzi, hogy minden egyén több, mint az ot alkotó részek összege.

Ez a szemlélet megújult figyelemmel fordul az egyénben rejlo lehetoségek összességének megvalósítása felé, és olyan jelenségek felé, mint átélés, organizmikus értékelés és érzés, amelyeknek az elmélet szerint központi jelentoségük van e lehetoségek megvalósítása szempontjából. Korábban az átélést foképp úgy tekintették, mint a szubjektív érzések gazdagságának tudatosságát (Rogers, 1961). Ha azonban az átélést csak mint az érzésekrol és testi folyamatokról való tudatosságot értelmezzük, ez legjobb esetben is az emberi lehetoségek teljes skálájának csak egy oldalát jelenti. Az átélés több, mint egyszeruen testi és érzelmi állapotok megtapasztalása. Azt is magában foglalja, hogy az ember tudatában van annak, ahogyan megfigyeli, felfogja, feldolgozza és integrálja a belso szervi világból, és a külso személyközi és fizikai világból jövo információkat.

Az átélésnek, mint az információ észlelésére, feldolgozására és rendszerezésére való képességnek a felfogása összhangban áll Wexler és több más személyközpontú elméletalkotó gondolkodásával (Wexler & Rice, 1974). Ezek az elméleti szakemberek az átélést úgy tekintik, mint amit elsosorban a személy kognitív folyamatai teremtenek. Az utóbbi idoben többen csalódottságuknak adtak hangot a személyközpontú elmélet lényegének meg nem értése miatt (Gendlin, 1974; Farson, 1974). Talán többeknek segítséget jelent az elmélet alapelveinek jobb megértésében, ha annak alapjait a nyelv, a kognitív pszichológia és az információ-feldolgozás elméletének fogalmaival újrafogalmazzuk.

Rogers következetesen ellenállt azoknak a törekvéseknek, amelyek "gurut, eszményképet, egy mozgalom vezetojét" akartak csinálni belole. Képes volt arra, hogy "felvessen gondolatokat, megossza oket, ne hagyja, hogy dogmát csináljanak belole, és egyedül neki tulajdonítsák" (Farson, 1974). Rogersnek ezek a jellemzoi teljesen összhangban vannak a személyközpontú elmélettel. Magatartásával demonstrálja hitét, hogy minden embernek magának kell felfedeznie azokat az alapelveket, amelyek számára élményszeruen igazak. Így nincsenek kizárólagos társaságok, intézmények vagy folyóiratok, amelyek legjobban képviselik a személyközpontú szemléletet. Az elmélet természete maga, amely szemléletmód, életmód, attitud, teszi lehetetlenné a kizárólagosságot és elkülönülést. Az elmélet érvényesül, amikor és ahol emberek elfogadják egymás eltéro valóságát egy olyan szellemben, amely különállás és ugyanakkor összetartozás. Az elméletnek bármilyen megközelítése, amely azt mint kizárólagosat kezeli, szemben áll az elméletben rejlo lehetoségekkel. Azonban - mint az élet minden területén - az elmélet annyit ér, amennyit alkalmaznak belole, és az alkalmazás nem olyan könnyu, mint ahogy elso pillantásra látszik. A személyközpontú elmélet tulajdonképpen megtévesztoen egyszeru. Végso soron leegyszerusítheto arra, hogy ez ember képes arra, hogy megvalósítsa a benne rejlo - önmagára és másokra vonatkozó - lehetoségeket; és ez a megvalósítás nem korlátozódik semmilyen csoportra, szervezetre vagy intézményre.

A személyközpontú elmélettel kapcsolatban továbbra is folynak kutatások. A kutatások követték az elmélet egyre szélesebb területre való kiterjesztését. Dr Reinhard Tausch például 1975 februárjában a California-i Egyetemen, San Diegoban tartott beszédében azt állította, hogy a Hamburg-i Egyetemen az elmúlt hat évben 120 diplomamunkát és kilenc doktori disszertációt készítettek a személyközpontú pszichoterápia témakörében. A pszichoterápiára vonatkozó kutatások mellet a személyközpontú irányzat hatásosságát talán a legmeggyozobben D. N. Aspy, F. N. Roebuck és kollégáik évtizedes munkássága bizonyította az oktatás területén (Aspy & Roebuck, 1974).

A személyközpontú elmélet átfedésben van több más elmélettel, de ugyanakkor megtartja saját karakterét. Ebbol a szempontból az elmélet szimbolikusan megjeleníti mindazt, amelyet központi, átfogó témája, a személy jelent. A személyközpontú szemlélet általánosságát avval is kifejezhetjük, ha megpróbálunk a személyközpontú elméletnek más nevet adni.

Számos, a perceptuális-fenomenológiai keretbe illeszkedo leírás jól megragadja az elmélet lényegét. A mezo-elmélet hangsúlyozza a mezoben megjeleno összes rendszer kölcsönös kapcsolatát, azt, hogy az egyik változása hatással van az összes többire. A teljes mezo nem osztható részekre, legfeljebb elemzés céljából. A mezo-elmélet hangsúlyozza a kölcsönösen együttmuködo emberek múltbeli és jelenlegi szociális, kulturális, gazdasági és etnikai környezetének fontosságát. Mások a mezo-elmélethez közelálló perceptuális kereten belül a személyközpontú elméletet mint tranzakcionális- vagy Gestalt elméletet írják le. Bár R. R. Grinker tranzakcionális szemlélete nem személyiség-elmélet, sok közös vonás van az o alapelvei - amelyre pszichoterápiáját építette - és a személyiség személyközpontú folyamat- és feedback jellegu leírása között (Grinker, 1961).

A Gestalt és a személyközpontú elmélet alapelvei közötti hasonlóságot már korábban említettem. A személyközpontú irányzathoz hasonlóan a Gestalt elmélet azt tartja, hogy a személy mint egész muködik, és állandóan arra törekszik, hogy a test, lélek és szellem egyensúlyát egyre magasabb szinten integrálja. Az alak és háttér fogalmai is az ember és környezet közti kölcsönös függést hangsúlyozzák. A Gestalt irányzat is fenomenológiai, éppúgy mint a személyközpontú. A személy teremt egy világot, egyéni érdekeinek és szükségleteinek megfeleloen. Csak egy példa erre: "Az csak a kezdet, hogy felismerjük, hogy az ember folyamat. Az ember meghatározása azt jelenti, hogy folyamatok összességeként tekintjük folyamatok végtelen univerzumában" (Kempler, 1973).

Meg kell említeni Combs és Snygg (1959) munkáját is, nemcsak azért, hogy rámutassunk a személyközpontú elmélettel való hasonlóságára, hanem azért is, hogy elismerjük hatását Rogers elméletének fejlodésére. Patterson (1973) azonban megkérdojelezi, hogy a fenomenológia összeegyeztetheto-e a személyiség személyközpontú elméletével. Combs és Snygg amellett érvel, hogy a viselkedést teljes egészében a személy perceptuális mezoje határozza meg. Rogers ezzel szemben hisz az ember szabadságában és döntési lehetoségében (az érvelést lásd: Patterson, 1973). Combs és Snygg (1959) általában egyetért Rogerssel abban, hogy a magatartás egy alapveto integratív motívum feltételezésével magyarázható: "A létezés legsürgetobb, legalapvetobb, talán egyetlen feladata a születéstol a halálig a fenomenális én fenntartása... Az ember nem egyszeruen arra törekszik, hogy énjét fenntartsa... Az ember arra törekszik, hogy fenntartsa, és egyben fejlessze önmagáról alkotott képét." Rogers azonban soha nem értett teljesen egyet evvel a nézettel. Szerinte a lény fenntartja és fejleszti önmagát, és ezáltal fenntartja és fejleszti önmagáról való képét, de idonként az utóbbi nincs összhangban az elobbivel. Angyal (1941) és Lecky (1945) hasonlóképpen kialakítottak egy átfogó elméletet az ön-állandóságról, mint az életet motiváló erorol, olyan fogalmakat hangsúlyozva, mint önkiterjesztés, önmeghatározás, önmegvalósítás és nagyobb autonómia.

A személyközpontú elmélet holisztikus jellege utal a személyiség eklektikus irányzataival való rokonságra is. Thorne azt tartja, hogy "a személy az alapveto tényezo és az egyetlen valódi szubjektum abban az átfogó egységben, amit a “személy a világban éli az-életét” jelent" (Thorne, 1973). Ez a rövid kijelentés jelzi Thorne és Rogers szemléletének azonos optimizmusát. Erre a végkövetkeztetésre azonban különbözo úton jutottak el. Thorne eltéro, sokszor összeegyeztethetetlen forrásokat használ fel és integrál eklektikus módon szerves egésszé, és így próbálja megérteni a viselkedést. A személyközpontú eklekticizmus ezzel szemben belülrol fejlodött, nem többféle irányzat eszméit használva, hanem egyetlen ember, mint modell adottságaira támaszkodva. Rogers modelljében a látszólag eltéro elemek integrálása érzelmileg és kognitív szinten egyaránt átélheto, míg Thorne szemlélete inkább racionális természetu.

Az egzisztencialista elméletek az a másik nagy csoport, amellyel a személyközpontú szemlélet közeli rokonságban van. A kapcsolat olyan szoros, hogy a személyközpontú elméletet akár mint az egzisztencialista elméletek egyikét is bemutathattuk volna. Ebben a cikkben nem tudunk sokkal többet tenni, mint felsorolni néhány egzisztencialista gondolkodót, akik Rogerssel rokonságban vannak. A legfontosabbak talán Ludwig Binswanger, Medard Boss, Ronald Laing, James Bugenthal és Rollo May. Gendlin experienciális filozófiája különleges jelentoségu, nemcsak azért, mert azt hangsúlyozza, hogy experienciálisan meg kell alapozni az egzisztencialista fogalmakat, de azért is, mert - mint már említettük - segített abban, hogy ismét az organizmikus átélés megszakítatlan folyamatára helyezzük a hangsúlyt (Gendlin, 1973). Bár Gordon Allport és Abraham Maslow nem tekintheto szigorúan egzisztencialista gondolkodónak, Rogers osztja nézetüket, hogy az emberiség a megvalósulás folyamatában van.

Bár korábban már említettük, itt is rá kell mutatnunk a személyközpontú elmélet és Adler individuál-pszichológiája közti kapcsolatra. A személyközpontú elméletet akár hívhatnák én- vagy individuál-elméletnek is, hogy ezzel az egyén központi szerepét hangsúlyozzák. A személynek, mint állandóan fejlodo és önmagát meghaladó lénynek a fogalma az, amely ezeket az irányzatokat egységbe fogja Rogers szemléletével. "Az organizmusnak egyetlen alapveto törekvése van - megvalósítani, fenntartani és fejleszteni magát az organizmust" (Rogers, 1951).

A személyközpontú elmélet fejlodése során a hangsúly mindig a személy dinamikus jegyein volt, a kommunikáción, kapcsolatokon és a változásra való képességen, és nem a személyiségen, mint a személy statikus struktúráján. Ez az elmélet a személyiséget nem úgy fogja fel, mint amivel az egyén rendelkezik, hanem mint élo, holisztikus egységet, amelynek céljai, szándékai és szükségletei vannak" (Burton, 1974).

A személyközpontú elmélet a kliensek egyre szélesebb körével folytatott folyamatos terápia tapasztalatából nott ki, nem elméletalkotásból, vagy laboratóriumi kísérletekbol. Az elmélet építokövei nemcsak a kliensek élményei voltak - ahogyan Rogers észlelte azokat -, hanem Rogers saját élményei is.

Az egyén alapveto természetére vonatkoznak azok a fontos, bár tapogatózó megállapítások, amelyek az évek során megfogalmazódtak.

Minden személyben - mint minden élolényben - "megvan az a veleszületett törekvés, hogy kifejlessze képességeit, és ezáltal fenntartsa és fejlessze önmagát" (Rogers, 1975a). Ez a növekedési ero része minden szervezet genetikus alkotóelemeinek. Az emberi lény csak abban különbözik a többi organizmustól, hogy komplexebb. Ezáltal az alapveto biológiai adottságok mellett az emberi lénynek különleges emberi és pszichológiai lehetoségei is vannak, amelyeket megvalósíthat. Ezen túlmenoen, minden ember egyedi, abban az értelemben, hogy nincs két ember, akinek azonos biológiai és pszichológiai képességei lennének. A fizikai, szociális és kulturális környezet, amelybe az ember születik, kisebb vagy nagyobb mértékben segítheti elo ezeknek a pszichológiai és biológiai lehetoségeknek a megvalósítását. A fejlodési törekvés mindkét területen elég eros ahhoz, hogy jelentos nehézségeket is legyozzön. Csak arra kell gondolni, hogy az ember milyen gyakran viselkedik felelotlenül gyerekeivel szemben, anélkül, hogy ezzel lerombolná elfogadásra, megértésre és szeretetre való képességüket.

A csecsemo születése pillanatától kezdve tudja, hogy mit érez jónak, és mit nem. A szervezete által tudja, és nem tudatosan. A csecsemo megbízik a szervezetében. Az embernek a saját testébe vetett bizalma hosszú ido alatt tudatosodik. A teljes szervezettel való értékelés nem elemi folyamat. Nem csak azt jelenti, hogy az ember állandóan különbséget tesz kellemes és kellemetlen testi állapotok között, de azt is, hogy a test különbözo funkcióinak bevonásával hasonlítja össze a kellemes különbözo fokozatait. Ez egyértelmuen belülrol irányított folyamat, amely egy bonyolult visszajelzo rendszeren alapul.

Az ember élete folyamán átmegy néhány kritikus fejlodési szakaszon. Ezek nemcsak genetikusan meghatározott biológiai változások (a neuron-fejlodés befejezodése, az izmok éretté válása), néhány közülük társadalmilag meghatározott (pl. az iskolakezdés).

A testi érzések állandó használata szükséges ahhoz, hogy az ember, mint ember, teljesen kifejlodjék. A születés után sok szempontból nagyon fontos az érzékszervek használata. Eloször is a receptor-sejtek elhalnak, ha nincsenek ingerelve. Ez érvényes azokra az érzékelési módokra, amelyek külso forrásból kapnak ingerlést, mint például a szem retinájában levo csapokra és pálcikákra. Kísérletekkel kimutatták, hogy éppen olyan ártalmas az állatok látása szempontjából, ha születésük után megfosztják oket látásuk használatától, mint ha megsértik a szemüket.

Nehezebb azoknak a sejteknek a fizikai elhalását kimutatni, amelyek belso forrásból kapnak ingerlést. Azonban feltételezheto, hogy nem-használat esetén hasonlóképpen elhalnak, hiszen a különbözo érzékszervek hasonló elvek alapján muködnek. Az érzékszervek folyamatos használata biztosítja azok fejlodését, nemcsak a periférián (pl. az izmokban és a borben), hanem a központi idegrendszer szintjén is. Ha a receptorokból nem érkeznek ideg-impulzusok, elhalás következik be az agyba vezeto különbözo idegkapcsolatokban, és az agy megfelelo területein.

Az újszülött fejlodése során egyre fontosabbá válik, hogy különbséget tudjon tenni eltéro testi érzései között, és megtanulja azokat pontosan azonosítani. A legnagyobb mértékben az anya segíti a gyereket a testi érzések, pl. fáradtság, fázás, éhség, és ezek különbözo fokozatainak megkülönböztetésében és azonosításában.

A testi azonosítás folyamatát nem csak a közmondásos "rossz" anya zavarhatja meg, hanem a túlságosan gondos anya is. Az elobbi túl melegen öltözteti a gyereket nyáron, és nem elég melegen télen, kényszeríti a gyereket, hogy megegye az ételt, akár éhes, akár nem; megbünteti ha bepisil, stb. A túlságosan gondos anya avval zavarja meg a szervezet értékelo folyamatát, hogy nem hagyja, hogy a gyerek tanuljon, és olyan mértékben elore látja a gyerek szükségleteit, hogy a gyerek soha nem tapasztalja meg a testi érzések teljes skáláját, pl. soha nem fázik, vagy nagyon ritkán éhes.

A gyerek számára fontos másik személy tehát segítheti ot abban, hogy figyelmét kello módon saját testi érzésére fordítsa, és megtanulja azt átélni. Avval is segíthet, ha nem kelt zavaró ingereket, amelyek összezavarják a gyerek testi érzéseit pl. azáltal, hogy verést vagy szidást kap, ha bepisil. Erre a kérdésre még visszatérünk a 7. állításnál, amikor az értékelés feltételeit tárgyaljuk, és részletesen tárgyaljuk majd a Bizonyítás címu fejezetben.

A organizmikus értékelés folyamata mindenkor az organizmus pillanatnyilag e célra rendelkezésre álló lehetoségein alapul. Ez a gyermek fejlodésével együtt fejlodik. Mint a testi állapotok egyszeru érzékelése indul, de idovel a gyermek információfeldolgozási képessége differenciáltabbá válik. Az optimális organizmikus érzékeléshez a fejlodo képességek integrációjára van szükség. Ennek példája a kognitív képességek integrációja a testi érzésekkel. Az integráció talán úgy írható le, mint annak tudatossága, hogy mivel járulnak hozzá az élményhez az élmény különbözo összetevoi. A fejlodés során az egyén élettere is differenciálódik, különösen emberekkel való kapcsolata és interakciói. Az organizmikus értékelo folyamat teljes kibontakozása azt kívánja meg, hogy az ember ezeket a kívülrol származó tapasztalatokat integrálja a saját testébol érkezo információkkal.

Az énkép kialakítása akkor kezdodik, amikor az egyén felfedezi, hogy fizikai énje elkülönül a környezetétol. Az újszülött hol a játékait szopogatja, hol az ujjait. A két esetben mást-mást érez, és ilyen élmények alapján válik tudatossá benne, hogy az ujja az "én", a másik pedig "nem én". Körülbelül abban az idoben jelenik meg a szociális én, mint a fizikai én része, amikor a fizikai én elkülönül a környezettol. A csecsemo így fejlodése során lassan egy egyre differenciáltabb élmény-mezot alakít ki, amit én-élménynek nevezhetünk, és amely a számára fontos személyekkel való interakció során énképpé kristályosodik. Ahogy kiformálódik az énkép, kialakul a mások pozitív elfogadásának szükséglete is. Rogers úgy tartja, hogy ez a szükséglet egyetemes. Mindannyiunknak szüksége van szeretetre - arra, hogy megérintsenek, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Látva, hogy mi történik a rhesus majmokkal, ha megfosztják oket a többiek társaságától, egyértelmu, hogy az egyén képességeinek optimális fejlodéséhez mind a fizikai, mind a szimbolikus kapcsolat elengedhetetlen (Harlow & Suomi, 1970). Az elfogadás és szeretet iránti szükséglet befolyással van az érzékelésre, és ezen keresztül az énképre. Mivel az ember elfogadás iránti igényét csak mások elégíthetik ki, mások vonatkozásában egyre differenciáltabb az énkép.

Az ember olyan mértékben értékeli önmagát, amennyire átéli, hogy elfogadás iránti igényét kielégítik. A megvalósítási tendencia mutatkozik meg mind a mások által való elfogadás igényében, mind az önértékelés iránti igényben. Eloször is az a fontos, hogy az embert mások szeressék, de végso fokon az, hogy önmagát szeresse, hogy önelfogadása és önértékelése ne mindig mások elfogadásán alapuljon. Mások elfogadhatják az embert feltétel nélkül, vagy feltételesen, vagyis az ember elfogadását érték-feltételekhez köthetik. Ha az egyén feltétel nélküli elfogadást kap, akkor elfogadja önmagát, és élményeit továbbra is saját organizmikus értékelo folyamatai alapján értékeli. Az életben azonban többé-kevésbé az a szabály, hogy az embert feltételesen fogadják el. A gyermek nagyon korán megtapasztalja, hogy a körülötte levok bizonyos szempontból értékelik ot, más szempontból nem. Sok élményt, ami számára kielégülést jelent, a többiek nem fogadnak pozitívan. Mivel a körülötte levok elfogadása nagyon fontos számára, a gyermek megtanulja, hogy figyelmen kívül hagyja saját tapasztalatát, és átvegye mások értékelését.

Elméletileg azonban nem szükségszeru ez a folyamat. Ha a gyermek meg tudja orizni azt a képességét, hogy minden élményét organizmikusan értékelje, még ha bizonyos viselkedést meg kell is tiltani számára, akkor az életben egyensúly alakul ki a különbözo kielégülések között. A nyugati kultúrában felnövo gyerekek legtöbbjének kevés esélye van erre.

A fájdalom gyakori példa arra, ahogy nem engedjük meg a gyereknek az organizmikus tapasztalást. Elso válaszunk, ha a gyerek sírása zavar, és szeretnénk, ha abbahagyná, általában valami ilyesmi "jól van, jól van, nem is fáj az olyan nagyon." A gyereket most már két kellemetlen hatás éri, az egyik a saját testébol ered, a másik a felnottol. Amelyik inger fontosabb a gyerek számára, az kiszorítja a tudatból a másikat. Mint egy késobbi fejezetben látjuk majd, így muködik az idegrendszer. Mivel a felnott nagyon fontos a gyerek túlélése és önértékelése szempontjából, a gyerek valószínuleg nagyobb figyelmet fordít a tole jövo ingerre, és figyelmen kívül hagyja szervezete tapasztalatát. Így a gyerek például olyan felnotté válik, aki nem vesz tudomást a fájdalomról, vagy a betegség fájdalmas tüneteirol.

Összefoglalás Minden embernek szüksége van az önmegvalósításra. A megvalósítás legteljesebb formája, ha az ember szeret, és ot szeretik. A szeretet biztosítja azt a légkört, amelyben organizmikus értékelésünk optimálisan tud muködni, és ez teszi lehetové egyedi képességeink teljes megvalósítását. Képességeink megvalósítását sajnos veszélyek fenyegetik, a legnagyobb közülük az, hogy feláldozzuk önmagunkat mások szeretetéért. A következo fejezet evvel foglalkozik.

A személyközpontú elmélet nem hisz abban, hogy a személyiségfejlodés valaha is befejezodik. A következokben leírtak fejlodésnek tekinthetok abban az értelemben, hogy a személyiségnek nevezett komplex folyamatot formáló és alakító tényezoket, és azok kölcsönhatását mutatja be. Ez a fejezet tehát logikus folytatása az elozonek.

Ha az organizmikus értékelo folyamat helyét a feltételes elfogadás foglalja el, az egyén elveszíti kapcsolatát saját organizmusának érzéseivel, és elidegenedik önmagától. Azokat az élményeket, amelyek nem egyeztethetok össze az önértékelés feltételeivel, az egyén szelektíven és eltorzítva éli át, sot részben vagy egészben kiszorítja a tudatából, hogy fenntarthassa énképét. Azokat az élményeket, amelyek összhangban vannak a mások értékelése által meghatározott énképpel, az egyén pontosan érzékeli és dolgozza fel. Így az énkép egyre pontatlanabbá, merevebbé és irreálisabbá válik. Az egyén meghamisít bizonyos átélt értékeket, és csak a számára fontos személyek értékítéletének megfeleloen érzékeli azokat, hogy megtarthassa ezen személyek értékelését. Az ember így elveszíti képességét, hogy önmagával olyan egységben éljen, mint ahogy csecsemokorában élt.

Az ember könnyen elveszíti kapcsolatát önmagával, amint azt egy jól alkalmazkodó feleség és három gyermekes anya szavai is bizonyítják.

Valamivel késobb azt mondja:

Egy másik alkalommal ez az asszony azt mondja "Említettem, hogy milyen nagy szükségem van külso megerosítésre, de vajon megéri-e, ha az ember közben önmagát veszíti el? Nem, és újból nem." Ez az asszony átéli a saját tapasztalatai és mások által meghatározott léte közti hasadást.

Új tapasztalatok szerzése fokozza az énkép és ezen élmények közötti meg nem felelés lehetoségét. Ha az énképpel nagymértékben össze nem egyeztetheto élmények jelennek meg a tudatban, az énkép egyensúlya megbomolhat, és szorongás és magatartás-zavarok jelenhetnek meg.

Rogers (1974b) Ellen West esetét mutatja be, mint az elidegenedés példáját. Ellen Westtel élete bizonyos nagyon fontos pillanataiban azt éreztették, hogy amit o érez, az nem érvényes, hibás és értelmetlen, és hogy egészen eltéroen kellene éreznie. o tehát feladta saját képességét, hogy az élményeit értékelje, és szülei, majd késobb pszichiáterei véleményével helyettesítette. Kétszer lett szerelmes, és mindkét esetben feladta szeremét, mert apja ellenezte. Tragikus módon nem csak a szerelmet adta fel, hanem elveszítette bizalmát saját tapasztalatában. Rogers a következoképpen fogalmazza meg egyszeruen Ellen West érzéseit: "Azt hittem, hogy érzéseim azt jelzik, hogy szeretek. Úgy éreztem, hogy jól és értelmesen cselekszem, amikor eljegyeztem magam. De nem bízhatom a saját tapasztalatomban. Én nem szerettem"

A jelenkor embere még egy dilemmával találkozik. Gyakran nem bízik saját tapasztalatában, és figyelmen kívül hagyja azt, azért, hogy mások elfogadják, tiszteljék és szeressék, és azután azt tapasztalja, hogy a körülötte levok értékeinek elfogadása mégsem biztosítja számára az elfogadást. A mai ember a vélemények és hitek ijesztoen nagy számával találkozik, így lehetetlen számára, hogy egy általánosan elfogadott ént alakítson ki.

A meg nem felelés tehát nem csak az ember társas tapasztalata és énképe között áll fenn, hanem a bizonyos, számára fontos emberek értékelésére alapozott énképe, és más emberek értékelése között is. Bölcsnek látszik tehát, hogy ha már az énkép mások értékítéletén alapul, akkor támaszkodjon egy egységes és erosen támogató hit- és jelentésrendszerre. Valószínuleg ez jelenti sok vallásos szekta, különbözo pszichológiai iskolák és al-iskolák életmento 'bölcsességét'.

Az alkalmazkodási problémák csak egy részét jelentik az emberi magatartás-repertoárnak, amely a szétesett viselkedéstol a magas fokú önmegvalósításig terjed, és magában foglalja a normális és a védekezo viselkedést. A személyközpontú elmélet szerint az egyén énképe és élményei közötti meg nem felelés nem különbözo minoségu, csak különbözo fokú.

Meg nem felelés van az én és az élmény között minden esetben, ha az egyén saját élményét eltorzítva éli át, kiszorítja tudatából, vagy ha az élményt nem integrálja énképébe. Azok az élmények, amelyek nincsenek összhangban az egyén önmagáról alkotott képével, veszélyt jelentenek, mert ha ezek az élmények megjelennének a tudatban, zavarnák az énképet, mivel ellentétben állnak az egyén által elfogadott érték-feltételekkel. Az ilyen élmény tehát szorongást vált ki az egyénbol, és védekezo mechanizmusokat mozgósít, amelyek torzítják vagy tagadják ezeket az élményeket, és így fenntartják az egyén önmagáról alkotott egységes képét.

Az énkép és az élmény egyre nagyobbfokú elidegenedése egyre merevebb észleléshez és viselkedéshez vezet. Ha az élmények extrém módon elfogadhatatlanok az énkép számára, elofordulhat, hogy a védekezo rendszer nem képes megakadályozni, hogy az élmény betörjön az énképbe, és elárassza azt. Ha ez megtörténik, az énkép összeomlik, és a viselkedés zavarttá válik. Ha a zavartság jelentos, hagyományosan pszichózisként diagnosztizálják. A zavartságnak ebben az állapotában az egyén hol a mindeddig eltorzított és tudatból kiszorított élményeivel, hol pedig énképével összhangban cselekszik, esetleg olyan mértéku konfliktust és szorongást él át, hogy az lehetetlenné tesz minden cselekvést.

Rogers tagadja a neurózis és pszichózis, mint önálló entitás létezését és a viselkedésmódokat egy kontinuum mentén helyezi el. A védekezo magatartás magában foglalja a racionalizálást, fantáziálást, kompenzációt, projekciót, és paranoid gondolatokat. Az énkép ("intelligens vagyok") és a tapasztalat ("megbuktam a vizsgán") közti meg nem felelést az egyén az élmény vagy a magatartás észlelésének eltorzításával ("bárcsak tanultam volna" vagy "a tanár nem szeret") oldja fel. Ha a védekezo magatartás sikertelen, az egyén énképével ellentétes élmények eddig tagadott vonásai felerosödnek, és elárasztják a tudatot. Ilyenkor akut pszichotikus és irracionális magatartás jelenik meg. A zavartság idoszaka után egy védekezo folyamat indul meg, amely megvédi a szervezetet a meg nem felelés szélsoségesen fájdalmas tudatától, de az énkép ekkor már magában foglalja a betegség tudatát is, és az egyén még kevésbé bízik saját értékében. Tekintettel azonban a diszkrepancia folyamatosságára, ezeknek a diagnosztikus kategóriáknak kevés gyakorlati haszna van, különösen mivel Rogers egyáltalán nem foglalkozik diagnosztizálással, szimptómák leírásával, vagy bizonyos diszfunkciók számára kezelési formák kidolgozásával.

Az ellentmondást a tiszteletre méltó énkép - szeretnek engem - és a tapasztalat között - nem nagyon szeretnek, nem vagyok igazán tiszteletre méltó - az ember leggyakrabban szerepekkel oldja fel. Ahelyett, hogy az ember azonosságának lényegét az jelentené, hogy "vagyok", a lényeg az lesz, hogy "Tanár vagyok", "Diák vagyok", "Férfi vagyok", "No vagyok", "A Pokol Angyala vagyok". Az ember azáltal, hogy egy pontosan meghatározott szereppel azonosítja magát, jegyet vásárol egy kapcsolathoz is. Ez legalább lehetoséget nyújt a másokkal való érintkezésre, bár ez a kapcsolat nagy valószínuséggel kizárja az értelmes kommunikációt. A kapcsolatnak azonban alapvetoen azon kell alapulnia, ami mindenki mással közös bennünk, a létezésen, az "Én vagyok"-on.

Egy encounter csoport két tagja élénken ecsetelte elhatározását, hogy kik szeretnének lenni. Az egyik azt mondta: "Miután véletlenül kihallgattam egy beszélgetést, amelyben rám, mint egy "kedves zsidó lány"-ra utaltak, rájöttem, mennyire értelmetlen avval próbálkozni, hogy megnyerjem mindenki tetszését, akivel kapcsolatba kerülök, mert senkinek tekintenek. Utálnám, ha meg kellene játszanom a valakit, de valaki akarok lenni." Társadalmunkban nehéz valakinek lenne, anélkül, hogy az ember fontos személy lenne. A másik csoporttag azt mondta: "Ahhoz, hogy az embert fontosnak tartsák, csak be kell szállnia a játszmába - ahhoz, hogy valaki legyen, feltétel nélküli, nem értékelo kapcsolatba kell lépnie."

Ebben a fejezetben eddig sokat beszéltünk arról, hogy milyen körülmények felelosek azért, hogy az én és az élmények nincsenek összhangban egymással. Beszélnünk kell talán az érem másik oldaláról is. Van elképzelésünk arról, hogy milyen körülmények segítik elo az én és a tapasztalatok közötti megfelelést. Alapveto összetevoje ennek egy olyan személyes kapcsolat, vagy kapcsolatok, amelyben az egyén feltétel nélküli elfogadást és tiszteletet tapasztal, amelyben ot olyannak fogadják el, amilyen, és nem olyannak, amilyennek ot látni szeretnék. Ilyen elfogadásra minden embernek szüksége van ahhoz, hogy saját valóságát, minden élményét, a jót épp úgy, mint a rosszat, el tudja fogadni. Az összhangot elosegíto személyes kapcsolatok többi vonatkozásával a Kezelés címu fejezetben foglalkozunk.

A tudományos pszichológia céljai közé tartozik, hogy jelenségeket lehetoleg megbízható és következetes módon határozzon meg, hogy ugyanazt a dolgot különbözo eszközökkel mérve, azonos eredményre jussunk. Célja természetesen az is, hogy ezeket a jelenségeket pontosan és érvényesen mérje. A pszichológusok, igen ügyesen, sokféle mérési módszert dolgoztak ki. A személyközpontú elméleten belül azonban bizonyos elemzési módok alkalmasabbnak bizonyultak, mint mások. Mivel ez az elmélet az életet, mint folyamatot, és nem mint fix tartalmat tekinti, az olyan statikus fogalmaknak, mint az intelligencia vagy elmebetegség, kevés hitelük van; ez az irányzat sokkal inkább a mozgás, dinamika, törekvések mérésével foglalkozik. Fontosabb, hogy az ember mozgásban van-e, mint az, hogy hol van. A személyközpontú gondolkodókat emellett az itt és most érdekli, arra törekszenek, hogy az egyénnel létezése adott pillanatában legyenek együtt.

A következokben a személyközpontú kutatók által használt két fo értékelo módszert fogunk bemutatni:

Q-sort. Stephenson Q-sort technikáját alkalmazta Rogers az énkép gyakorlati meghatározására, és arra, hogy értékelje a pszichoterápia hatására létrejött belso élményszeru változásokat, és a külsoleg megfigyelheto javulást. A Q-sort egy sor állítást tartalmaz, amelyek az énre vonatkoznak (Pl. Vonzó ember vagyok), és amelyeket a személynek sorba kell rendeznie, és evvel jellemezni pillanatnyi állapotát. A Q-sort rugalmas módszer, amelyben különbözo célokra lehet állításokat kialakítani. Ebbol a szempontból hasonlít Osgood szemantikus differenciál módszerére. A technikát általánosan alkalmazzák olyan módon, hogy az egyénnek nem csak énképét kell meghatároznia, hanem én-ideálját is. Úgy tartják, hogy a valódi én és az én-ideál közötti eltérés jelzi az illeto alkalmazkodásának mértékét. Több kutató számolt be arról, hogy sikeres pszichoterápiát az én és én-ideál közötti nagyobb megfelelés kísért. Mások, akik jól ismerik az adott személyt, szintén elvégezhetik a gyakorlatot a személyre vonatkozóan, ugyanazokat az állításokat használva, így az illeto "objektív leírását" kapjuk. Hart (1970) azonban kérdésesnek tartja, hogy az én és én-ideál közötti megfelelés valóban az énkép és az élmény megfelelésével jár együtt, amit Rogers az alkalmazkodás alapjának tekint.

A megszakítatlan folyamat. Az ötvenes évek végén Rogers szerette volna a személyiség-változás folyamatának pontosabb képét meghatározni. Meghallgatott nagyon sok rögzített interjút, és feljegyezte azokat a pontokat, amikor a terapeuta szerint változás következett be. Ezután meghatározott egy megszakítatlan folyamatot, amellyel egyaránt leírta a változás apró elemeit, és a változás mögött rejlo folyamatot. Végül egy folyamat-skálát dolgozott ki (Rogers & Rablen, 1958), amelyben hét fokozatot határozott meg. Ezen a skálán terápiákból vett példák határozzák meg az egyes fokozatokat. A kliens pillanatnyi helye a folyamatban úgy határozható meg, hogy a terápiás interakciókat ezekkel a példákkal hasonlítjuk össze.

A skála alsó fokozata merev, statikus, érzés nélküli, differenciálatlan, felszínes interakciókat jelez. A skála felso végét személyesség, változás iránti nyitottság, gazdagon differenciált reakciók, és a pillanatnyilag átélt személyes élmények sajátként való elismerése és elfogadása jelzi.

A skálát néhány példával lehet a legjobban bemutatni. Íme egy kliens állítása a második fokozatból:

A rendetlenség mindig felbukkan az életemben.

Érdemes megfigyelni, hogy a problémát nem tekinti sajátjának, hanem tárgyilagosan leírja. Nem vállal érte felelosséget. A kijelentés személytelen, és távol áll a személyes élménytol. o maga egy tárgyra emlékeztet.

A következo kijelentést harmadik fokozatúnak minosítette Rogers:

Jellemzo a harmadik fokozatra, hogy az érzéseket az illeto leírja, és nem kifejezi. Azok a múlthoz tartoznak, nem a jelenhez. Rossznak tekinti oket. Az énre, mint tárgyra vonatkozó kijelentések szabadabban folynak. A személyes fogalmak többnyire merevek, mint példánkban a buntudat. Idonként kezd megjelenni az a felismerés, hogy a problémák a személyben léteznek, nem a külvilágban.

Egy, a változás folyamatában levo kliens példája az ötödik fokozatból kontrasztban áll az elozo kettovel:

Itt másfajta viszonyt találunk az egyén érzései és személyes jelentésadása között. Az érzéseket szabadon kifejezi, amikor jelentkeznek. Tudatosan átéli oket, és tudatában van a benne levo ellentmondásnak. A kliens differenciáltan fejezi ki magát, a személyes fogalmak rugalmasak, és megkérdojelezhetok. A kliens önmagáért vállalt felelosséggel viszonyul a problémáihoz.

A hatodik fokozatból vett példa a folyamat-skála magas szintjérol ad képet:

A kliens itt olyan érzéseket él át, fejez ki, tekint sajátjának, és fogad el, amelyeket korábban nem engedett felszínre kerülni. Az élmény élo és felszabadító az egyén számára. A következetlenséget átéli és feloldja. Az én végig részt vesz a folyamatban, és átéli azt. Személyes fogalmak bomlanak fel, és a személy megrázkódtatást él át. A problémák már nem objektívek, és jobban bízik a kapcsolatokban.

A folyamat-skála hozzájárult a személyiség-elmélethez éppúgy, mint a terápia jobb megértéséhez. Tulajdonképpen a tökéletesen muködo személy kialakulásának lépésrol lépésre való leírását adja (Rogers, 1959a).

"Kezdtem úgy érezni, hogy jobb, ha a kliensre hagyom a folyamat irányítását, hacsak magamnak nincs szükségem arra, hogy ügyességemet és képzettségemet bizonyítsam" (Rogers, 1967). Ez az állítás, amely a személyközpontú terápia lényegéhez tartozik, megtévesztoen egyszeru. Sokkal többet követel a terapeutától, mint elso pillanatra látszik, ha abban határozzuk meg feladatát, hogy bízzon egy személy önmegvalósítási törekvésében, olyan személyében, aki nem funkcionál megfeleloen.

A terapeuta attitudje Kutatások szerint a következo attitudöknek van a legnagyobb jelentosége a növekedési képesség felszabadításában: 1) a kliens érzékeny és pontos empatikus megértése, 2) hogy a terapeuta teljesen elfogadja, feltétel nélkül értékelje a klienst, 3) a terapeuta oszinteségének és nyíltságának.

Ezen attitudök vagy feltételek relatív fontosságával egy sor kutatásban és vitában foglalkoztak. Rogers és mások mindezideig az oszinteséget tartották a legalapvetobbnek (Rogers, 1975a). J. K. Wood azonban a feltétel nélküli elfogadást tekinti alapvetonek (Rogers & Wood, 1974).

Rogers most (1975c) úgy tekinti, hogy a három attitud a személy élethelyzetétol függoen eltéro jelentoségu. Közönséges, mindennapi kapcsolatban az oszinteség látszik a legfontosabbnak. Más, különleges helyzetekben, mint például a szülo és csecsemo közti, vagy a terapeuta és az "elérhetetlen" pszichotikus közötti viszonyban a törodés vagy elfogadás lehet a legfontosabb.

Több szerzo egyetért Rogerssel az empátiás válasznak a segíto kapcsolatban való központi jelentoségében (Wexler, 1974; Raskin, 1974). N. J. Raskin azt találta, hogy különbözo orientációjú pszichoterapeuták egyetértettek abban, hogy az ideális terapeuta mindenek elott empatikus. Úgy tunik, hogy a terápia akkor a leghatásosabb, ha mind a három attitud magas fokban van jelen.

Pontos empátiás megértés. A terapeuta munkájának legfontosabb része az, hogy megpróbálja megérteni, hogy mit él át, mit érez és mit gondol a másik ember (a kliens), és hogyan észleli saját viselkedését. Ez többet kíván, mint egyszeruen a kliens szavainak megértését. Azt jelenti, hogy az ember pillanatról pillanatra érzékenyen felfogja a másik személy változó élményeit, félelmét, haragját, gyengédségét, zavarát, bármit, amit a másik átél. Azt jelenti, hogy átmenetileg a kliens életében él, abban mozog óvatosan, anélkül hogy megítélné, átérez jelentéseket, amelyeknek a kliens maga is csak félig van tudatában, de nem próbál olyan érzéseket feltárni, amelyeknek egyáltalán nincsen tudatában, mert ez túlságosan ijeszto lenne számára.

A terapeutának ki is kell fejeznie azt, hogy érzi a kliens világát, gyakran ellenoriztetnie kell a klienssel megértésének pontosságát, és hagyni, hogy a kapott válaszok irányítsák. A terapeuta azáltal, hogy a kliens élmény-folyamának lehetséges személyes jelentésére mutat rá, segíti a klienst abban, hogy erre a fontos vonatkozásra koncentráljon, teljesebben élje át a jelentést, és elmélyüljön az élményben.

Empátiásan egy másik emberrel lenni azt jelenti, hogy a terapeuta arra az idore félreteszi saját nézeteit és értékrendjét, és eloítéletek nélkül belép a másik világába. Bizonyos értelemben csak az tudja önmagát így félretenni, aki elég biztos önmagában, és tudja, hogy ha akarja, bármikor visszatérhet a saját világába, és nem fog elveszni, bármilyen furcsának vagy bizarrnak bizonyuljon is a másik világa (Rogers, 1975c).

Wexler (1974) úgy tartja, hogy az empátia több mint attitud. Az empátiát a viselkedés állandó jellemzojének tartja, amellyel a terapeuta arra törekszik, hogy a kliens által szolgáltatott információkat úgy rendezze, hogy annak értelme a kliens számára világosabb és pontosabb legyen.

Az idegrendszer csak akkor tudja megfeleloen feldolgozni és tudatossá tenni az információt, ha a kliens figyelme a megszakítatlan élmény-folyam értelmének fontos elemeire összpontosul. Annál nehezebb az élményszeruen fontos anyag feldolgozása, minél több zavaró információra figyel a kliens, illetve minél több ilyen információt hoz be a terapeuta a folyamatba.

Az empátia nem azonos a szimpátiával. Amikor szimpátiát érez, az ember megtagadja önmagát, és mintegy ozmotikus módon hasonít és hasonul. Az empátiában egy belso ero van jelen, amely elidegenítheti az adót a fogadótól, hacsak a fogadó nem kész arra, hogy félretegye kezdeti indulatait, és csak azután "érezzen", ha már megrágta és feldolgozta a visszajelzést, és akkor döntsön, hogy újra elovegye-e. Ezáltal egy intellektualizáló folyamatnak kell megindulnia.

Törodés, vagy feltétel nélküli tisztelet. A másik embernek az o saját szempontjából való megértése, vagy akár csak az erre való oszinte törekvés már önmagában nagymértékben hozzájárul a pszichoterápia második feltételének, a klienssel való törodésnek a teljesítéséhez. A törodés azt jelenti, hogy a pszichoterapeuta elfogadja a klienst olyannak, amilyen - legyen akár ellenkezo, agresszív vagy sérülékeny, akiben mindenképpen megvan a fejlodés lehetosége. Azt jelenti, hogy a klienst, mint személyt értékeli, függetlenül a kliens viselkedésétol vagy gondolataitól.

A kliensnek, mint esendo, de alapvetoen bizalomra érdemes emberi lénynek az elfogadása szoros kapcsolatban van az empátiás megértéssel. Ez a két terápiás attitud nem független egymástól. Kicsi az értéke az empátia nélküli tiszteletnek, hiszen a kliens válogatás nélkülinek érezheti. "Ha igazán ismernél engem, nem tisztelnél", vagy "Mindenkit kedvel, így hát semmit nem jelent, hogy kedvel engem."

A személyközpontú terápiás szemléletet, és magának Rogersnek a terápiás magatartását gyakran tekintették csak szóban való elkötelezettségnek. Rá kell mutatni, hogy Rogers elkötelezettségének cselekvésben való kifejezése talán terápiás munkásságának és elméletének az az aspektusa, amelyet legkevésbé értékeltek.

oszinteség vagy nyitottság. A terápia harmadik feltétele Rogers szerint a másikkal való teljes mértéku interakcióba lépés, és a másik elfogadása, függetlenül attól, hogy hogyan határozza meg szerepét, mint kliens, neurotikus, pszichotikus, vagy más. Ez csak akkor teljesül, ha a terapeuta nemcsak a maga terapeuta szerepében, hanem mint teljes emberi lény lép kapcsolatba a klienssel. Valóban kapcsolatba lépni kockázatot jelent. Éppen az a tény jelzi azonban a kliensnek, hogy státusától függetlenül törodnek vele, hogy a terapeuta kész vállalni annak kockázatát, hogy esendo emberi lény legyen, személy és nem szerep. A terapeuta így avval teljesíti a terápiás megértés elofeltételét, hogy nyitott a másik ember számára, és nyitottan fogad minden érzést és attitudöt, amely bármely pillanatban felbukkan.

Az oszinteséget úgy tekinthetjük, mint a 'valódiság' elofeltételét. Ez azt jelenti, hogy amit az ember élményként, vagy testi szinten érez, annak tudatában van, és - ha alkalmasnak ítéli - kész azt ki is fejezni a másik ember számára. A nyitottság nem azt jelenti, hogy a klienst vagy mást saját problémáinkkal vagy érzéseinkkel terhelünk, nem jelenti, hogy impulzíven elárasztjuk az érzéseinkkel. A terapeuta például, aki unatkozik a terápiás ülés alatt, nem fejezi ezt ki a kliensnek, amíg saját ebben való felelosségét nem tisztázta. Ha azonban ezek az érzések a kapcsolatban újra és újra megjelennek, a nyitottság azt jelenti, hogy kész ezeket kifejezni.

Általánosságban a változás folyamata úgy írható le, mint tapasztalatok sorozata, amelynek során a kliens lassacskán megtanulja önmagát úgy elfogadni, mint ahogy a terapeuta fogadja el ot. Az a tény, hogy valaki valóban meghallgatja, segíti a klienst abban, hogy lassacskán o maga is érzékennyé váljon a belülrol jövo érzések és üzenetek iránt. Könnyebb a kliensnek önmagát olyannak elfogadni, amilyen, ha ki tud fejezni érzéseket, amelyeket korábban soha nem mert, és eközben a terapeuta változatlan elfogadását tapasztalja.

A kliens pontosabban különbséget tud tenni élményének összetevoi, a testi érzések, észlelések, társas helyzet, és mindezen forrásból jövo információk integrálási módja között, ha ezt megtapasztalja. Ezáltal élményeit pontosabban tudja tudatosítani.

A fejlodés folyamán, ahogy a korábban a tudatból kiszorított élmények asszimilálódnak, az egyén énképe változni kezd, és felismeri

az élmények értelmezésében való személyes felelosségét is. Az énképnek ez által biztosabb belso alapja van, és teljesebb összhangban van a pillanatnyi élményekkel. Mivel az élmények állandóan változnak, az énkép is rugalmasabbá, változékonyabbá válik. A jobb pszichológiai alkalmazkodást jelzi az én és az élmény közötti egyre jobb megfelelés.

Richard Farson (1974) aki Rogerst "korunk egyik legjelentosebb szociális forradalmárának" tartja, úgy véli, hogy a személyközpontú elmélet lényege az, hogy hatalmat ad az egyénnek, és ezáltal olyan 'politikai' fejlodés elomozdítójává teszi, mint pl. a diákok jogaiért küzdo mozgalom, a para-professzionális- és önsegíto csoportok az egészségügyben és másutt, résztvevo-irányítás az iparban, és a gyerekek jogaira vonatkozó új eszmék. Ugyanígy kapcsolatba hozható Rogersnek az egyén méltóságát és értékét hangsúlyozó állásfoglalása az amerikaiak vietnami háború elleni tiltakozásával a 60-as és 70-es években, és az amerikai fiataloknak a behívások elol való kitérésével. Rogers jelenleg dolgozik egy tanulmányon, amelynek címe "Az egyén hatalommal való felruházása: A csendes forradalom" (1976), és ebben újraértékeli mindannak a politikai hatását, amit o és kollégái szerte a világban tettek és tesznek.

A személyközpontú elveknek szociális és enyhén politikai hatása sehol nem látható olyan tisztán, mint az encounter csoport mozgalomban. Becslések szerint körülbelül tízmillió amerikai életének lett része az encounter élmény. Ez az élmény nem csak Észak-Amerikában gyakorolt jelentos hatást, hanem Európában és más földrészeken is. Egy filmen rögzített encounter csoportot használtak arra, hogy megpróbáljanak összehozni egymással harcban álló észak-írországi csoportokat. Az Egyesült Államokban jelentos számú csoport-ülést tartottak, amelyeken különbözo fajú emberek találkoztak egymással. Dél-Afrikában feketék, fehérek és indiánok részvételével tartottak encounter csoportokat.

Oktatás. Napjainkban különösen jelentos a személyközpontú elveknek az oktatásban való terjedése. Egyre jobban felismerik, hogy a személyközpontú szemlélet alapelvei, elmélete és módszerei egyértelmuen érvényesek az oktatás minden szintjén.

Rogers "A tanulás szabadsága" publikálásával (1969) hozzájárult a személyközpontú elveknek az oktatásban való elterjesztéséhez. A tanárt, mint a kognitív és érzelmi tanulást egyaránt elosegíto tényezot tekintik. A tanár feladata az, hogy olyan pszichológiai légkört biztosítson, amely elosegíti az önálló és belsoleg irányított tanulást, és biztosítsa azokat a forrásokat, amelyekre a diáknak szüksége van ahhoz, hogy kielégítse érdeklodését, kíváncsiságát és alkotókedvét. Galilei hosszú idovel ezelott azt mondta: "Az ember nem taníthatja a másikat semmire, csak abban segíthet neki, hogy a tudást felfedezze önmagában."

A személyközpontú oktatás elkötelezte magát amellett, hogy az ember teljes egyéniségével tanul, hogy az eszmék és érzések elválaszthatatlan egységet képeznek, és hogy az oktatás nem csak a kognitív rendszerre, hanem az egész személyre irányul. Rogers hisz abban, hogy ezeket a célokat úgy lehet legjobban elérni, ha a tanár tiszteli a diákjait és bízik abban, hogy képesek rá, sot vágynak is arra, hogy képességeiket a legteljesebb mértékben kifejlesszék. A tanárok, akik elfogadják diákjaikat, akkor is, ha azok az adott pillanatban tökéletlenek, és akik törekszenek arra, hogy diákjaikkal nyílt, oszinte, kölcsönös kapcsolatban legyenek, maguk is tanulnak.

Bár az Education 1974-es téli száma teljes egészében Rogersnek az oktatásra gyakorolt hatását mutatta be, nem tudta átfogni mindazt, amit Rogers ezen a területen nyújtott. Különösen az akadémikus pszichológiához és oktatáshoz való elméleti hozzájárulása és a tudás természetére, valamint a tudományfilozófiára vonatkozó gondolatai hiányoztak (Rogers & Coulson, 1968). Rogers azt hangsúlyozta, hogy az oktatás - akár szervezetként akár általános értelemben - igazi feladata nem a valamilyen nézethez vakon való ragaszkodás, hanem annak az elfogadása, hogy annyi realitás van, ahány személy, és hogy a tanulás legígéretesebb forrása ezeknek az eltéro realitásoknak a nyitott elmével való vizsgálata (Rogers, 1974a).

Társadalmi felelosség. Az a tény, hogy Rogers hangsúlyt helyez az eltéro realitásokra, nem jelent szociális felelotlenséget, önmagunk elkényeztetését, önzést, vagy azt, hogy mindenki csak magával törodne, tekintet nélkül másokra.

Rogers már 1951-ben azt állította, hogy önmagunk fejlesztése hosszú távon "elkerülhetetlenül magával hozza mások fejlodését is... Úgy tunik, hogy a szervezet önmegvalósítása a széles értelembe vett szocializáció felé mutat" (Rogers, 1951). Társadalmi felelosség és cselekvés nélkül az emberi élet elsorvad. (Gendlin, 1973). Maslow a társadalmi érdeklodést az önmegvalósító emberek jellemzojének tartotta, de o sem tudta megragadni a társadalmi érdeklodés lényegét, amely összetartozási szükséglet. Az Adler által használt Gemeinschaftsgefühl fogalom, amelyet a következo idézet jellemez, majdnem pontosan írja le ezt a legalapvetobb emberi motivációt.

Közösség. Bár a személyközpontú elmélet érdeklodése szélesebb társadalmi tudatosságot ölel fel, központjában ma is az egyén fejlodése áll. Úgy látszik, hogy megérett az ido arra, hogy a személyközpontú elveket a közösségben és a társadalmi struktúrában szükséges alapveto változások érdekében alkalmazzuk, amint azt két iskola-rendszerrel kapcsolatban mutatta be Foster és Back (1974) és Rogers (1974d).

A közösségi pszichológia eroteljes feléledése felveti annak lehetoségét, hogy a társadalmi változás stratégiái sokkal nagyobb hatást gyakorolhatnak az emberi élet és az emberi kapcsolatok optimális fejlodésére, mint akár az encounter csoportok. William Rogers (1974) számol be Boston déli városrészének megújításáról. A munka a déli városrészben lakók azonosságának vizsgálatával, és a hanyatlás elemzésével kezdodött, felszínre hozva például a csökkeno számú lakosság, és az egyre kevesebb játszótér, és az alkoholt árusító üzletek növekvo számának problémáját. Többféle helyi csoport törekedett ennek a folyamatnak a megváltoztatására. Összehangolták erofeszítéseiket, és erosen bízva abban, hogy maguk az ott lakók tudják legjobban, hogyan lehet a problémát megoldani, sikerült jelentosen hozzájárulniuk ahhoz, hogy Boston déli városrészében visszafordítsák a kedvezotlen fejlodést. Törekvéseik otthonok építésétol és munkahelyek teremtésétol fejlettebb oktatási intézményekig és a helyi társadalom érdeklodésének felkeltéséig terjedtek. A közösséget alkotó személyekbe és magába a közösségbe vetett bizalom és képességeik felszabadítása jól példázza a közösség-fejlesztésben a személyközpontú megközelítést.

Más alkalmazási területek. Az az etikai alap, amelyet a személyközpontú elmélet az emberek egymáshoz való viszonyában jelent, még nagyobb jelentoségu, mint az elméletnek a pszichoterápiához való hozzájárulása. Ez az alap az emberi erofeszítések csaknem minden területére hatást gyakorolt. Az elmélet hatását a korábban említettek mellett a vallásban, betegápolásban, orvostudományban, pszichiátriában, fogorvoslásban, ítélkezésben, faji- és kulturális kapcsolatokban, szociális munkában, az iparban és a szervezet-fejlesztésben is elismerik.

Különösen jelentos a személyközpontúságnak a házasságra és a családi életre gyakorolt hatása (Rogers, 1972). Az együttmuködésnek ezek a területei alapvetoek mindenki eletében, és mégis meglehetos bizonytalanság van ezen a területen. Bátran állíthatjuk, hogy házasságban élni, és gyerekeket nevelni sokkal bonyolultabb feladat, mint ahogy eddig tekintették.

A házasság komplexitását egy no egy encounter csoportban a következoképpen jellemezte:

Nyilvánvaló, hogy nagyon sok ember nem képes evvel a komplexitással megbirkózni. Rogers ezért sürgeti, hogy az egyéneknek a házassággal és családi élettel kapcsolatos problémái nagyobb hangsúlyt kapjanak. Rogersnek az a véleménye a házasságról, hogy a házasság sikere vagy kudarca nem a formában, a házasság, mint partnerkapcsolat intézményében keresendo. Valószínuleg inkább abban található a válasz, ahogy az egyes ember elkötelezi magát a harmóniában való élés folyamata mellett, és felismeri azt, amit az elobb idézett no a saját házasságáról mondott: "Kihívást és megfegyelmezett változatosságot jelent a korlátok között való élés, amely rugalmasságot fejleszt az emberben a nehézségek között."

Mivel ennek a könyvnek a legtöbb olvasója valószínuleg diák, ez a fejezet elsosorban a diákokkal, a diákoknak az oktatási intézménnyel való kapcsolatával foglalkozik, és közvetlenül szól a diákokhoz.

A személyközpontú elmélet teljes szívvel hisz valami alapvetoen egyszeruben. ISMERD magadat - LÉGY önmagad. Azáltal hogy az ember önmaga, megvalósítja azt, ami a legjobb benne. Olyan, mint senki más ezen a földön. Az ember legnagyobb lehetosége az, hogy egyszeruen önmaga. Ahhoz, hogy az ember értékes legyen, nem kell nagy muvésznek, vagy tudósnak lennie, és valami értékeset létrehoznia. Ha az ember rátapint saját egyediségére, olyat valósít meg, amit senki más nem képes.

Nagyon egyszerunek látszik, de "Hogy az ember senki más, csak önmaga legyen egy olyan világban, amely éjjel-nappal mindent megtesz azért, hogy minden más legyen, azt jelenti, hogy az ember a legnagyobb harcot vívja, amelyet emberi lény vívhat, és ezt soha nem hagyja abba.” Az embernek mindenek elott saját értékébe vetett bizalomra van szüksége ahhoz, hogy önmaga legyen. Minden embernek át kell élnie azt, hogy o értékes, ahhoz, hogy tudja, milyen érzés az. Túl ritkán adódik ilyen élmény abban az oktatási és társadalmi rendszerben, amely állandóan avval az üzenettel bombázza az embert, hogy értéktelen, hacsak úgy nem viselkedik, ahogy mások szerint viselkednie kell. A tipikus iskolai helyzetben ez azt jelenti, hogy megtanulja a tényeket. Mások határozzák meg, hogy mit és hogyan kell tanulni.

A személyközpontú elmélet kitart amellett, hogy a személynek magának fontos szerepet kell játszania abban a döntésben, hogy mit tanul, és hogyan tanulja azt. Hány diáknak van erre lehetosége? A személyközpontú elmélet azt is állítja, hogy úgy lehet valamit legjobban megtanulni, ha az ember aktívan, élményszeruen találkozik a tárggyal. Ez azt jelenti, hogy az ember érdeklodési területének nemcsak elméleti kérdéseivel foglalkozik, hanem gyakorlati vonatkozásaival is. A személyiség tanulmányozása esetén ez azt jelenti, hogy alapveto az emberekkel való kapcsolat, egy olyan légkörben, amely elosegíti annak vizsgálatát, hogy ki vagyok én, annak - a többiekkel folytatott interakció során való - lassú felismerését, hogy milyen erok alakítják az embert, alakítanak engem. Hány, a személyiség-elméletet tanulmányozó diáknak van lehetosége arra, hogy a személyközpontú elméletrol ilyen érzelmi-tapasztalati úton, és ne csak elméletileg tanuljon?

Úgy gondolod, hogy van értelme annak, hogy a tanfolyam terveinek megfeleloen tanulj a könyvben levo összes elméletrol? Úgy akarsz végigmenni rajta, ahogy a tanár kívánja? Ez kétséges lehet. De a tanulmányaidtól való elidegenedésed addig fennáll, amíg munkádat kiértékelik. Lesz ennek értelme a számodra? Általában külso szempontokat alkalmaznak a már amúgy is idegen értékelésben. Az értékelésed attól függ, hogy elérsz-e egy bizonyos teljesítményszintet a tantárgy vizsgáján, amelynek talán van valami kapcsolata valódi érdeklodéseddel, avval, amivel az életben valóban foglalkozol, de valószínuleg ez a kapcsolat elég gyenge. Vajon az értékelés - mint általában - csak emlékezeti teljesítményedre vonatkozik, és te mégis úgy érzed, hogy egész személyedet megítélik? Hagyod, hogy úgy érezd, hogy egész személyedet megítélik?

Ahhoz, hogy az ember felfedezze önmagát, különbséget kell tennie élményeinek összetevoi között. Azonosítania kell annak az intézménynek, csoportnak, társadalomnak az elvárásait, amelyben él, amely több-kevesebb hatással van az életére és annak formájára. Meg kell hallgatnia, hogy mit mond önmagának, hogyan értelmezi azokat a külso hatásokat. Milyen érzéseket vált ki belole ezeknek a hatásoknak az értelmezése?

Kérdés, hogy vállalja-e a felelosséget ennek az értelmezésnek a szubjektív voltáért? Elfogadja-e, hogy a szeme, füle, agya mindenki mástól eltéroen fog fel és dolgoz fel információkat? Ez az ember legnagyobb ereje, de ugyanakkor legnagyobb gyengesége is lehet. Érzékeny kapcsolatban kell lennie másokkal, és megadni nekik a lehetoséget, hogy saját egyedi adottságaikat megvalósítsák, miközben az ember viselkedését a saját érzelmi és kognitív tapasztalatai határozzák meg. Felelosen kell függetlennek lennie, és úgy együtt lenni, hogy közben külön áll. A személyközpontú elmélet azt tartja, hogy ha az ember teljesen önmaga, akkor nem elidegenedik a másiktól, hanem közelebb kerül hozzá. Ha az ember önmaga, felismeri, hogy szüksége van a másikra, és hogy rokonságban van a többi emberrel.

Az embernek választásaival, észlelésmódjával, döntéseivel és elkötelezettségével állandóan újra és újra meg kell határoznia, hogy ki o, miközben a jelenlegi intézményrendszerrel interakcióban van. Tulajdonképpen az ember maga jelenti a választásait, észlelésmódját és értelmezéseit. Minél pontosabban tudja belso és külso élményeit tudatosítani, annál világosabbak lesznek a lehetoségek, amelyek közül választhat.

Ennek a fejezetnek a nagy része más tudományágak és a pszichológia más területeinek eredményeit ismerteti, amelyek kapcsolatban vannak a személyközpontú személyiségelmélet bizonyos vonatkozásaival, különösen az átélés fogalmával.

Átélés. Az átélés a személyközpontú elmélet központi fogalma (Rogers, 1959b). Mint organizmikus érzésre, állandó pszichofiziológiai folyamatra, vagy organizmikus átélésre utalnak rá. Központi fogalom Gendlin experienciális pszichoterápiájában (Gendlin, 1973) - amelyet Hart (1970) a személyközpontú elmélet 60-as évekbeli továbbfejlesztésének tekint - és ez jelenti azt a vonatkoztatási pontot, amely a személyt önmaga megértésében, és viselkedésének irányításában segítheti. Az átélést vagy organizmikus érzést fentebb már meghatároztuk. Röviden, az egyén összes képességének mozgósítását jelenti. A személy tudatossága arról, hogy hogyan figyel meg, fog fel, dolgoz fel és integrál a belso és külso környezetbol jövo információkat.

Az átélés minden egyes összetevoje kapcsolatban áll az összes többivel. Fontos, hogy az ember tudatában legyen annak, hogy mi történik a testében - szervei muködésével kapcsolatban - éppen úgy, mint ahogy tudja azt, hogy mi történik a testén kívül. Azt is fontos ismerni, hogy az egyén hogyan értelmezi a testi és a külso események közötti viszonyt. Az élmény bármely vonatkozásának változása befolyással van a teljes élményre. Az észlelés, az érzékelés neurofiziológiája, az agykutatás, a kognitív pszichológia, és a társas viselkedés pszichobiológiai vonatkozásai terén végzett kutatásoknak közvetlen kapcsolata van az organizmikus átélés fogalmának megértésével. A szervezet információ-feldolgozási képességének jelentosége az a közös szál, amely mindezeket a területeket összefogja.

Az érzékelés és észlelés neurofiziológiája. Az átélés vagy organizmikus érzékelés egyrészt mint fokozott érzéki tudatosság határozható meg. Vagy másképp megfogalmazva, az átlagember testileg érzéketlen, és rá kell ébrednie a saját testi világára. Paradox módon, ahhoz, hogy az ember jobban tudatában legyen belso folyamatainak, kevesebb figyelmet kell fordítania a külso világból jövo ingerekre, mivel az idegrendszer az ingerforrásokat egymáshoz viszonyítva dolgozza fel (Rosenblith, 1961). Ez az egyes érzékszerveken belül éppúgy érvényes, mint különbözo érzékszervek összehasonlításában (von Békésy, 1969).

Az embernek állandóan döntenie kell arról, hogy mire akarja fordítani figyelmét. Így tulajdonképpen egyetlen pillanatban sem lehet nyitott minden élmény számára. De van egy vigaszdíj is. Bár az embernek szelektíven kell összpontosítania figyelmét, hogy az észlelések tisztán jelenjenek meg a tudatában, de nagymértékben maga választja meg, hogy mire összpontosít. Az ember azokra a fizikai ingerekre korlátozza figyelmét, amelyeket fontosnak és jelentoségteljesnek tart. A válaszadás módját is maga választja az ember. Azt, hogy az ember mit észlel, nagymértékben az határozza meg, hogy hogyan, mikor és mit néz, hallgat, tapint, ízlel és szagol. A fejnek a hangtól való egyszeru elfordítása például nagymértékben csökkenti a hang intenzitását, és lehetové teszi a további idegi elhárítást is. Az ember gyakran becsukja a szemét, amikor intenzíven figyel arra, hogy mit mondanak.

Az érzékelo idegvégzodéseket és idegpályákat irányító impulzusok általában a neocortexbol erednek, amely a tudatosságot képviseli. Az érzékelést irányító impulzusok azonban nem csak az agyból erednek. A testnek is megvan a maga bölcsessége, amellyel meghatározza, hogy mit észlel. Gyakran viscerális reflexek ellenorzik az agyi aktivitást. Drámai példa erre, ahogy az izmok inaiból kiinduló reflexek ellenorzik az agyból érkezo ingereket, és ezáltal megakadályozzák, hogy az izom veszélyes mértékben megfeszüljön (Cranit, 1955).

A küszöb alatti észlelés ellentmondásos területén végzett kutatások is kapcsolatban állnak az organizmikus érzéssel. A küszöb alatti észlelés, vagy jelen összefüggésben organizmikus átélés egyik legtisztább példáját Helson (1964) szolgáltatta, aki azt bizonyította, hogy a bor küszöb alatti elektromos ingerrel való ingerlése befolyással van a következo, eltéro erosségu inger intenzitásának észlelésére. Ezt a jelenséget más észlelési módokra vonatkozóan is bizonyították.

Werner és Wapner elmélete az észlelés tonikus-érzéki természetérol (Allport, 1955), és az elméletüket támogató kutatások meggyozoen bizonyítják, hogy a szervezeti állapotok szerves részét képezik az észlelés folyamatának. Bár az ember ritkán van tudatában proprioceptorai és interoceptorai aktivitásának, ezek mégis kétségtelenül hatással vannak az észlelésre.

Nagyon kevés ember van tudatában annak, hogy milyen nagymértékben befolyásolja észlelését azáltal, hogy bizonyos érzékszerveire figyel, másokra nem. Csak mostanában kezdjük felismerni az ember érzéki tudatosságának lehetséges terjedelmét. Az érzékszerveket lehetséges a hagyományostól eltéro módon használni.

A biofeedback, jóga és a meditáció különbözo formái iránti jelenlegi érdeklodési hullám segíthet abban, hogy az emberek bízzanak saját képességeikben, ami a személyközpontú szemlélet nagy álma. Tulajdonképpen mindegy, hogy a biofeedback valóban kontrollálja-e a fiziológiai funkciókat, és hogy a megváltozott tudatállapotot olyan fiziológiai mechanizmusok hozzák-e létre, mint a lélegzés és az izmok szabályozása. A nyugati világban nagyon sokan kezdik felismerni szervezetük lehetoségeit, és bíznak abban, hogy képesek saját testüket szabályozni.

Agykutatás és organizmikus átélés. Az organizmikus érzés nemcsak a receptor sejtek szempontjából vizsgálható, hanem a limbikus rendszer szempontjából is, amely az agynak az a része, amely a fajfejlodés szempontjából fontos ösztönös viselkedéseket képviseli. A limbikus rendszer olyan viselkedésformákat irányít, mint az evés, ivás, vesemuködés, alap-anyagcsere, emésztés, hoszabályozás, agresszió, szexuális- és anyai viselkedés. Elhízásnál például lehetséges, hogy a hypotalamus ventro-mediális magja kevésbé aktív, mivel nem fordítódik elég figyelem a belso szervi muködésre. Általánosan elfogadott, hogy nagy valószínuséggel kövér felnott lesz azokból a csecsemokbol, akiket anyjuk túletet. Megtanulják, hogy ne vegyenek tudomást azokról a jelzésekrol, amelyek a belso szervekbol, vagy akár a hypotalamus magjaiból jönnek.

Egyértelmu, hogy az egyén élete folyamán gyujtött emlékek az agyban tárolódnak. Ma is nyitott kérdés, hogy hogyan történik ez. Az emlékekrol elsosorban mint fizikai jelenségekrol beszélnek, annak ellenére, hogy megfejtették már a genetikus kódot. Nem képzelheto-e el azonban, hogy a limbikus rendszer tartalmaz például Jung-i archetípusokat? Azok a kutatások, amelyek emlékeknek egyik állatból a másikba, egyik fajból a másikba való átvitelét bizonyítják, jelzik ennek a lehetoségét. Ha egy nem trenírozott laposféreg vagy egy laboratóriumi patkány megeszi a gyakorlott laposférget, vagy a bizonyos tudással rendelkezo patkány agyát, maga is hozzájut azok tudásához. (Domagk, Laufenberg & Kuebler, 1976).

Az agy jobb- és bal féltekéje funkcióinak integrációja különös figyelmet kapott az elmúlt évtizedben, és bizonyítékok születtek arra vonatkozólag, hogy eltéro a két félteke funkcióinak pszichológiai természete. A jobb félteke pszichológiai funkcióját úgy írták le, hogy az preverbális, prelogikus, szubjektív, intuitív, globális, szintetizáló és diffúz, míg evvel szemben a bal félteke lineáris, logikus és racionális természetu.

Az organizmikus érzés vagy átélés így hát több, mint a test belso állapotáról vagy a limbikus rendszer muködésérol való fokozott érzéki tudatosság. Ennek a tudatosságnak az integrációját is jelenti, integrációt ezen funkciók neocortexben való képviseletével, valamint a jobb- és bal félteke tevékenységének az integrációját. Az organizmikus érzés ilyen felfogása analóg avval, ahogy R. W. Sperry (1969) tekinti a tudatot, mint ami több, mint idegsejtek millióinak a muködése.

A társas viselkedés pszichobiológiai felfogása, megismerés és organizmikus érzés. Stanley Schachter meggyozoen mutatta be, hogy milyen fontos a fiziológiai éberség és az, hogy ennek tudatában is legyen az ember, ahhoz, hogy a mindennapi életben érzelmileg élonek érezze magát (Schachter, 1965). Schachter azonban azt is bebizonyította, hogy bár szükség van a fiziológiai aktivitásra ahhoz, hogy az ember érzelmeket éljen át, ez azonban nem határozza meg az érzelem természetét. Így azok a személyek, akik adrenalin injekciót kaptak, de nem kaptak tájékoztatást annak hatásáról, aszerint éreztek haragot vagy örömet, hogy hogyan viselkedett a kísérletbe beavatott partnerük.

A pszichofiziológiai kutatások egyik nagy törekvése volt, hogy pontos megfelelést találjanak fiziológiai muködési állapotok és érzelmi élmények között (lásd Sterbach, 1966). Az érzelem természete attól függ, hogy az ember hogyan értelmezi azt a társas helyzetet, amelyben van. Így a társas helyzet átélése határozza meg az érzelmi élményt. Egy no sír boldogságában és bánatában egyaránt. Ugyanazt a fiziológiai eseményt a körülményektol függoen eltéroen értelmezi.

Schachter érzelem-elméletét wurlitzer-elméletnek nevezték; bár az elektromos rendszer nélkülözhetetlen a lemez lejátszásához, de nem határozza meg, hogy milyen lemezt fognak játszani. Ez attól függ, hogy melyik gombot nyomják meg. A társas helyzetek felelnek meg a kapcsológomboknak.

Wexler az átélésre, önmegvalósításra és terápiára vonatkozó kognitív elméletében elismeri, bár alulértékeli a fiziológiai aktivitási szint jelentoségét (Wexler, 1974). Schachter (1965) azonban bebizonyította, hogy az alacsony fiziológiai éberségi állapot, mint amit például a chlorpromazine injekció okoz, lecsillapítja az érzelmeket provokáló helyzetekre adott érzelmi reakciókat. Schachter a pszichopátiás magatartást és az eroszakos buncselekményeket is kapcsolatba hozta az alacsonyabb fiziológiai éberségi szinttel, vagy ennek alacsonyabb szintu tudatával. Legutóbbi munkájában arra utalt, hogy a kövér emberek sokkal érzékenyebbek a külso ingerekre, mint a nem kövérek, és következésképpen kevésbé érzékenyek a saját testükbol jövo ingerekre (Schacter & Robin, 1974). A munkáiból levonható legfontosabb következtetés az, hogy ha az ember nagyobb mértékben van tudatában belso testi állapotainak, ennek messzemeno következményei lehetnek az élet sok, talán minden vonatkozásában.

Schachter nézetei közvetlenül vonatkoznak a kábítószer-fogyasztást követo feldobott állapotra. Az o munkái, és sok más vizsgálat alapján egyértelmu, hogy a feldobottság állapota nem a kábítószerbol ered, hanem abból, ahogyan a kábítószer által megváltoztatott fiziológiai muködésu egyén ezt kognitíven értelmezi. Így ha az emberek szereket használnak, hogy megváltozott tudatállapotba kerüljenek, teljesen tudatában kell lenniük az élményt meghatározó és egymással is kölcsönhatásban levo minden tényezovel.

Az átélés sok tényezobol tevodik össze, amelyek a Jung-i archetípusoknak az agy molekuláiban való jelenlététol és aktivitásától a legkitunobb emberi kognitív képességekig terjednek. Az azonban biztosan még hosszú ideig rejtve marad, hogy ezek az elemek milyen arányban járulnak hozzá egy optimális összhanghoz.

Ha az átélés fogalmát számszerusíteni akarjuk, fel kell tudni becsülni azt, hogy a személy milyen mértékben tudatosítja, és milyen mértékben használja a testre, illetve a helyzetre vonatkozó különbözo élményszerzési-, különösen észlelési módokat. Azt is fel kell becsülni, hogy az egyén milyen mértékben képes integrálni az élmény nyersanyagát jelento különbözo összetevoket.

Kutatás. Ebben a fejezetben nem teszünk kísérletet arra, hogy áttekintsünk minden, a témára vonatkozó kutatást. Több ilyen áttekintés is létezik (Cartwright, 1957; Seeman & Raskin, 1953; Schlien & Zimring, 1970; Truax & Mitchell, 1971).

Újra és újra kimutatták, hogy szignifikáns pozitív személyiség- és magatartásváltozás volt tapasztalható azoknál a klienseknél, akik a terapeutától magas szintu elfogadást, oszinteséget és empátiát kaptak, és nem tapasztaltak változást, vagy éppen romlást tapasztaltak mind a személyiség, mind a magatartás vonatkozásában azoknál a klienseknél, akik a terapeutától ezeknek az alapfeltételeknek alacsony szintjét kapták. Ez az összefüggés érvényesnek mutatkozott a legkülönbözobb feltételek között, nem befolyásolták olyan tényezok, mint pl. a terapeuta elméleti vagy gyakorlati beállítottsága, a kliens jellemzoi, hogy egyéni- vagy csoport-ülésrol, vagy egyáltalán terápiás ülésrol volt-e szó, vagy az utó-vizsgálat ideje (egészen kilenc évig).

Tekintettel az empátiának, mint a három közül talán legfontosabb terapeuta attitudnek a jelentoségére (lásd fentebb a kezelésrol szóló fejezetet), érdemes átgondolni egy kutatás alábbi eredményeit, amelyeket Rogers foglalt össze egy írásában (1975c):

A kliensre vonatkozó változóknak is nagy jelentosége van a terápia kimenetele szempontjából. Kezdettol fogva jól elorejelzi a javulást a kliensnek a terápiás folyamatban való részvételi szintje. Nem sok eredmény várható, ha ez kezdetben túl alacsony szintu. A másik változó, amelyet érdemes megemlíteni, az, hogy a kliens mennyire érzi az alapfeltételek jelenlétét a kapcsolatban.

Azt a kutatást, amelyet ebben a fejezetben bemutattunk, a pszichoterápia területén végezték. A személyközpontú szemlélet hatásosságát azonban talán a legjobban Aspy, Roebuck és munkatársaik évtizedes munkássága demonstrálja az oktatás területén (Aspy & Roebuck, 1974). Amerikában és külföldön, 550 általános- és középiskolai tanár részvételével 3500 órán át készítettek felvételeket az osztályokban folyó interakciókról. Ezeknek a felvételeknek az alapján a tanári viselkedés sokféle változóját tanulmányozták, és a diákokra vonatkozóan számos eredmény- és magatartás-mutatót alkalmaztak. Egyértelmuen azt találták, hogy az a tényezo, amely leginkább együtt járt a pozitív eredménnyel, a tanár empátiája volt, azaz az a törekvése, hogy megértse, mit jelent a diák számára az iskolai élmény. Ha ez együtt járt az elfogadással (a diák iránti tisztelettel) és nyíltsággal vagy oszinteséggel, az eredmény nagyon pozitív volt. Ez a három segíto feltétel egyértelmu kapcsolatban állt a diákok jobb iskolai eredményeivel és pozitívabb énképével, a fegyelmezési problémák és a hiányzás csökkenésével, és jobb légkörrel. Kreatívabbak és sikeresebb probléma-megoldók voltak azok a diákok, akiknek a tanára ezeknek a feltételeknek a magas szintjét mutatta.

Ma még csak benyomásaink vannak ezeknek a vizsgálatoknak a jelentoségérol, mert az eredményeket még csak most publikálták. De a vizsgálat egészében támogatja azt az állítást, hogy mindenképpen elonyös, ha a tanár személyközpontú.

További ösztönzést adhat a kutatásnak ezen a területen az a kortárs törekvés, hogy a személyközpontú elveket az információ-feldolgozás és a kognitív pszichológia vonatkoztatási rendszerében vizsgálják. Megkísérelték az elmélet fogalmait a magatartás nyelvére lefordítani (Wexler, 1974). Ez a nyelv talán jobban megfelel a kor szellemének, és könnyebbé teszi a megértést és az elmélet alkalmazását azok számára, akik kognitív képességeikre támaszkodnak.

Ebben a fejezetben a személyközpontú szemléletet általában más elméletekkel és terápiákkal hasonlítjuk össze, majd különösen két személyiség-elmélettel, amelyekkel leginkább konfliktusba került. A személyközpontú irányzattal ellentétben ez a két irányzat azt tartja, hogy az ember alapvetoen reaktív.

Az elméletekkel való kapcsolat általában. Azt már korábban leszögeztük, hogy a személyközpontú elmélet egy szemléletmód, életmód, amelyre különféle speciális technikák és elméletek épülhetnek. Bizonyos értelemben meghatározóbb, hogy hogyan képviselik az elméletet, mint az, hogy mi maga az elmélet.

A személyközpontú elmélet megpróbálja az egyént lehetoleg a maga teljességében figyelembe venni. Egyrészrol elismeri a test mikroszkopikus méretu biokémiai struktúrájának a jelentoségét. Elfogadja annak lehetoségét, hogy a genetikus struktúra az általában elfogadottnál nagyobb bölcsességet is magában foglal, az emberiséget szolgáló magatartási minták osképei formájában. Másrészrol makroszkopikusan szemléli az embert, azt állítva, hogy minden egyes ember elválaszthatatlan kapcsolatban van a többiekkel. A személyközpontú elmélet elismeri minden egyes ember egyediségét ugyanúgy, mint azt, hogy minden ember kapcsolatban áll másokkal, és a közösség szükségszeru.

Hagyományosan úgy tekintették ezt az elméletet, mint amely a lét érzelmi és élmény-komponenseit hangsúlyozza. Az érzelmi oldal hangsúlyozására azért volt szükség, hogy ellensúlyozza a század tudományos szemléletébol eredo egyoldalú emberképet. Ez az ellensúlyozás talán már megtörtént, és most az elmélet interaktív és gestalt természetére lehet tenni a hangsúlyt. A személyközpontú elmélet, amely úgy tekint az emberre, mint aki állandóan alakul, maga is az állandó változás, alakulás folyamatában van.

Ebbol a szempontból a személyközpontú elmélet határozottan különbözik azoktól az elméletektol, amelyek a személynek csak bizonyos aspektusaival foglalkoznak. Valószínuleg minden elméletnek megvan a maga értéke, amely a személy bizonyos vonatkozását hangsúlyozza, mivel a személy egy végtelenül komplex rendszer. Intellektuális, perceptuális, tapasztalati és más korlátok teszik szükségessé, hogy az egyén vizsgálatát különbözo szemléletmódok és területek között osszuk fel, úgy mint fiziológia, politika, szellemtudomány, szociológia, verbális és nonverbális, vagy múltra, jelenre vagy jövore orientált. A különbözo irányzatok között emelt mesterséges korlátok azonban nem takarhatják el szemünk elol a szervezeti funkciók mögött rejlo folyamat alapveto egységét. Az életfolyamatok háborítatlanul haladnak tovább, függetlenül attól, hogy behaviorista, pszichoanalitikus, Rolf-i vagy Rogers-i szempontból vizsgálják-e oket. De ugyanaz a jelenség eltéronek látszik, ha különbözo oldalait eltéro szemléletmód és elofeltételezések alapján, eltéro módszerekkel közelítik meg.

A pszichoterápiához való viszony általában. Nyilvánvaló, hogy a személyközpontú elmélet elismeri a többféle perspektíva értékét, és elutasít mindenféle felosztási törekvést, amely többnek tekinti magát, mint ami. Ugyanez érvényes más pszichoterápiás eljárásokkal kapcsolatban is. Sok más pszichoterápiás módszertol eltéroen a személyközpontú szemlélet nem tekinti a terápiás siker elsodleges feltételének a terapeuta technikai gyakorlottságát és ügyességét. Kevésbé elismert tény azonban, hogy a személyközpontú irányzat nem zárja ki a terápiából az ilyen szaktudást, ha azt a kliensnek felkínálják, és nem ráeroszakolják. A személyközpontú szemlélet nem technika, hanem életfilozófia, pontosabban a személyek közti kapcsolatokra vonatkozó attitud, amely az életben változatokat enged meg a személyek közti konkrét tranzakciókban, a kommunikáció során alkalmazott speciális jelzésekben. A terápia hogyanja fontosabb, mint a tartalma - az üzenet a közvetíto. A dallam azonos marad, függetlenül attól, hogy zongorán, vagy hegedun játsszák, vagy esetleg éneklik.

A személyközpontú szemlélet lényegében önmagával összhangban cselekszik, amikor különféle technikákat bocsát a kliens rendelkezésére, pl. gestalt technikát, tranzakcionális analízist vagy viselkedés-terápiát. Elismeri ezzel, hogy a különbözo szimbólumokat az emberek eltéro módon fogják fel, és eltéro mértékben érzékenyek rájuk. Egyesek különösen jól fogadják azokat a terápiákat, amelyek a testtel foglalkoznak. Mások esetleg azokat a technikákat találják hasznosnak, amelyek a személyközi kapcsolatokban való ügyességgel, vagy a helyzettel és a viselkedéssel, vagy esetleg életük egzisztenciális és spirituális vonatkozásaival foglalkoznak.

Nemcsak a kliens egyéni szükségleteirol való gondoskodás hozta létre a rendelkezésre álló sokféle eljárást. A facilitátor számára is lehetoséget jelent ez, hogy a saját élményszintjének legjobban megfelelo módszert vagy technikát kínálja fel.

Behaviorista elmélet. A keményvonalas behaviorizmus úgy tekint az emberre, mint olyan biológiai lényre, amely a környezetbol jövo ingereknek van kiszolgáltatva. Rogers (1974c) a következoképpen írja le ezt a szemléletet: "A világmindenséget, mint egy nagy órát, valamikor felhúzták, és azóta megállíthatatlanul jár. Így hát amit mi döntésnek, választásnak, értéknek hiszünk, csak illúzió." A szigor determinizmus szerint az idok kezdetétol fogva meg volt határozva, hogy mi ezeket a sorokat megírjuk, és az olvasó elolvassa.

A behaviorista elmélet azonban, legalábbis egyes tanuláselmélettel foglalkozó képviseloi, eltávolodtak ettol a determinisztikus szemlélettol. Úgy látszik, hogy egyre inkább felismerik, hogy a viselkedés elméletének részei a tudat és a kognitív folyamatok. Az Amerikai Pszichológia Társaság 1974-es ülésén Albert Bandura elnöki beszédében azt mondta, hogy az ember viselkedése következményeit annak motiváló tényezojévé változtathatja, azáltal, hogy az elore látható következményeket önmagának megjeleníti.

Más szempontból bizonyos tanuláselméleti szakemberek gondolkodásmódjukban és terápiás gyakorlatukban nyitottabbá váltak az élet komplexitása iránt. Ezek az emberek engedik, hogy érzéseik, és azok kifejezése megjelenjen klienseikkel való tranzakcióikban. Lazarust olvasva (1971) jó példát találunk arra, hogyan fedezi fel egy tanuláselmélettel foglalkozó pszichológus azokat a dolgokat, amelyekrol Rogers évtizedek óta beszél.

Sokat lehetne beszélni a személyközpontú elmélet és a behaviorizmus filozófiai nézeteinek ellentmondásairól. Egy utolsó kijelentést azonban meg kell tennünk. A személyközpontú elmélet soha nem tagadta a behaviorista elmélet elveinek mindannyiunk életében való jelentoségét, és nem tagadja a behaviorista módszertani eljárások értékét a tudományban. A személyközpontú elmélet tulajdonképpen mindig elismerte a környezet fontosságát, olyannyira, hogy ez talán az individualizmus túlhangsúlyozása - ugyanúgy, ahogy hangsúlyt helyez az érzelemre és az élményre - hogy ellensúlyozza a szociális helyzetek és intézmények domináns szerepét, amely elidegeníti az egyént önmagától.

Pszichoanalitikus elmélet. A pszichoanalízis is reaktívnak tekinti az egyént. Szerinte az egyén nem annyira a környezet áldozata, hanem veleszületett hajtóeroké, motívumoké és szükségleteké, amelyeket múltbeli sérelmek és kielégülések befolyásolnak. A személyközpontú elmélet azonban azt tartja, hogy az ember viselkedése teljesen racionális, még ha az egyén nincs is tudatában ennek a racionalitásnak.

Szemben azokkal az elméletekkel, amelyek a személyt úgy tekintik, mint aki csak reagál ingerekre vagy erokre, származzanak azok akár belülrol, akár kívülrol, a személyközpontú elmélet úgy tekint az egyénre, mint aki reagál és önállóan cselekszik, aki az állandó változás folyamatában van, és aki személyes, tudatos és jövore orientált.

Sok különbséget, amelyek a személyközpontú- és a másik két említett elmélet - a behaviorizmus és a pszichoanalízis - valamint más elméletek között fennállnak, meg sem tudtunk említeni. A fo ok az, hogy valószínuleg minden elmélet nagymértékben hiteles és értelmes a követoi számára. A személyközpontú vonatkozási rendszerben a személy jelenti az elméletet, így a többi elmélet mind hozzájárul ehhez, abban az értelemben, hogy kifejezi, hogy minek van jelentosége az egyes személyek számára. Bár ami az egyik elméletalkotó számára jelentoségteljes, esetleg a másik számára nem olyan fontos, mindegyik elmélet a konceptuális-tapasztalati fejlodés egy fokát képviseli az adott pillanatban. Nem többet, és nem kevesebbet. Csak az hozhat létre fejlodést és változást, ha az ember másokkal való kapcsolatában az elméleti és személyes fejlodésének adott fokát a leheto legteljesebben átéli. Csak akkor várható optimális fejlodés ezen a területen, ha a különbözo elméletalkotók - a tanuláselmélet szakembereit is beleértve - a bizalom, törodés és tisztelet légkörében fogadják el egymás eltéro valóságát.

Kilátások

Rogers, számos közelmúltban készült írásában, mint a jövo szókimondó prófétája jelent meg.

Rogers továbbmegy, úgy írva le a kialakulóban levo embert, mint aki gyulöli a hamisságot, szemben áll minden mereven strukturált intézménnyel, és intimitásra, közelségre, közösségre vágyik. Az ilyen ember kész arra, hogy új és viszonylagos erkölcsi és etikai elvek szerint éljen, nyitott saját és mások érzései iránt, spontán, és kész arra, hogy eszméit átültesse a valóságba (Rogers, 1972).

Végül is ez a kialakulóban levo ember olyan kultúrát hoz létre, amely védekezés nélkül nyitott mindenfajta személyek közötti kapcsolat iránt, az énnek, mint a test és lélek egységének kutatása iránt, az ember adott állapotában való elfogadása iránt. Ez a kultúra jobban fogja tisztelni a természeti világot, és egyensúlyra törekszik vele, kisebb hangsúly helyez az anyagi javakra, és egyenlobben osztja el oket, és olyan társadalmat alakít ki, amelyben az emberi szükségletek fontosabbak, mint a rendszerhez való merev alkalmazkodás. Értékelni fogja a vezetést, amely a speciális szükségletek kielégítésére való képességen alapul, a segítségre szorulóknak nyújtott nagyobb segítséget, a tudomány humánusabb szemléletét, és a kreativitást az élet minden területén (Rogers, 1975b).

Hart, J. T. & Tomlinson T. M. (Eds) New Directions in Client-Centered Therapy. Boston: Houghton Mifflin, 1970.

Rogers, C. R. Client-Centered Therapy. Boston: Houghton Mifflin, 1951.

Rogers, C. R. A Theory of Therapy, Personality and Interpersonal Relationships as Developed in the Client-Centered Framework. In: S. Koch (Ed) Psychology: A Study of a Science. Vol. 3. Formulations of the Person and the Social Context. New York: McGraw-Hill, 1959.

Rogers, C. R. On Becoming a Person. Boston: Houghton Mifflin, 1961.

Rogers, C. R. Freedom to Learn: A View of What Education Might Become. Columbus, Ohio: Charles E. Merrill, 1969.

Wexler, D. A. & Rice L. N. (eds) Innovations in Client-Centered Therapy. New York: Wiley, 1974.

Client-Centered Therapy. Film No 1 in E. Shostrom (ed) Three Approaches to Psychotherapy. Sound film in color. 50 minutes (1965). Psychological Films, 105 West 20th Street, Santa Ana, California.

Adler, A. What life should mean to you. New York: Capricorn Books, 1958.

Allport, F. H. Theories of perception and the concept of structure. New York: Wiley, 1955.

Angyal, A. Foundations for the science of personality. New York: Commonwealth Fund, 1941.

Aspy, D. N. & Roebuck, F. N. From humane ideas to humane technology and back again many times. Education, 1974, 95, 163-171.

Burton, A. The nature of personality theory. In: A. Burton (ed) Operational theories of personality. New York: Brunner/Mazel, 1974.

Cartwright, D. Annotated bibliography of research and theory construction in client-centered therapy. Journal of Counseling Psychology, 1957, 4, 82-100.

Combs, A. W. & Snygg, D. Individual behavior: A perceptual approach to behavior. (Rev. ed.) New York: Harper & Row, 1959.

Cranit, R. Receptors and sensory perception. New Haven, Conn.: Yale University Press, 1955.

Domagk, G. F., Laufenberg, G. & Kuebler, G. Chemical transfer of acquired information in mice. The Journal of Biological Psychology, 1975, 13, 13-17.

Farson, R. Carl Rogers, quiet revolutionary. Education, 1974, 95, 197-203.

Foster, C. M. & Back, J. A. A neighborhood school board: Its infancy, its crises, its growth. Education, 1974, 95, 145-162.

Gendlin, E. Experiential psychotherapy. In: E. J. Corsini (ed) Current Psychotherapies. Itasca Ill.: F. E. Peacock, 1973.

Gendlin, E. Client-centered and experiential psychotherapy. In: D. A. Wexler & L. N. Rice (eds) Innovations in Client-Centered Therapy. New York: Wiley, 1974.

Grinker, R. R. A transactional model for psychotherapy. In: M. I. Stein (ed) Contemporary psychotherapies. New York: Free Press, 1961.

Hanna, T. Bodies in revolt. New York: Holt, Rinehart & Winston, 1970.

Harlow, H. F. & Suomi, S. I. Nature of love - simplified. American Psychologist, 1970, 25, 161-168.

Hart, J. T. The development of client-centered therapy. In. J. T. Hart & T. M. Tomlinson (eds) New directions in client-centered therapy. Boston: Houghton Mifflin, 1970.

Helson, H. Current trends and issues in adaptation level theory. American Psychologist, 1964, 19, 16-38.

Kempler, W. Gestalt therapy. In: R. J. Corsini (ed) Current Psychotherapies. Itasca Ill.: F. E. Peacock, 1973.

Lazarus, A. Behavior therapy and beyond. New York: McGraw-Hill, 1971.

Lecky, P. Self-consistency: A theory of personality. New York: Island Press, 1945.

Meador, B. D. & Rogers, C. R. Client-centered therapy. In: R. J. Corsini (ed) Current Psychotherapies. Itasca Ill.: F. E. Peacock, 1973.

Mosak, H. H. & Dreikurs, R. Adlerian psychotherapy. In: R. J. Corsini (ed) Current Psychotherapies. Itasca Ill.: F. E. Peacock, 1973.

Oden, T. C. The new pietism. Journal of Humanistic Psychology, 1972, 12, 24-41.

Patterson, C. H. Theories of counseling and psychotherapy. New York: Harper & Row, 1973.

Raskin, N. J. Studies of psychotherapeutic orientation: Ideology and practice. American Academy of Psychotherapists Research Monograph, 1974 (No 1).

Rogers, C. R. Counseling and psychotherapy. Boston: Houghton Mifflin, 1942.

Rogers, C. R. Client-centered therapy. Boston: Houghton Mifflin, 1951.

Rogers, C. L. A tentative scale for the measurement of process in psychotherapy. In: E. Rubinstein (ed) Research in psychotherapy. Washington, D.C.: American Psychological Association, 1959 (a)

Rogers, C. R. A theory of therapy, personality and interpersonal relationships, as developed in the client-centered framework. In: S. Koch (ed) Psychology: A study of a science. New York: McGraw-Hill, 159 (b)

Rogers, C. R. On becoming a person. Boston: Houghton Mifflin, 1961.

Rogers, C. R. Autobiography. In: E. G. Boring & G. Lindzey (eds) A history of psychology in autobiography Vol 5. New York, Naiburg Publishing, 1967.

Rogers, C. R. Freedom to learn. Columbus, Ohio: Charles E. Merrill, 1969.

Rogers, C. R. Becoming partners: marriage and its alternatives. New York: Delacorte Press, 1972.

Rogers, C. R. My philosophy of interpersonal relationships and how it grew. Journal of Humanistic Psychology, 1973, 13, 3-15.

Rogers, C. R. Do we need "a" reality? Unpublished manuscript. 1974 (a)

Rogers, C. R. Ellen West - and loneliness. Unpublished manuscript, 1974 (b)

Rogers, C. R. In retrospect: Forty-six years. American Psychologist, 1974, 29, 115-123 (c).

Rogers, C. R. The project of Immaculate Heart: An experiment in self-directed change. Education, 1974, 95, 172-189. (d)

Rogers C. R. Remarks on the future of client-centered therapy. In: D. A. Wexler & L. N. Rice (eds) Innovations in Client-Centered Therapy. New York: Wiley, 1974.

Rogers, C. R. Client-centered psychotherapy. In: A. M. Freedman, H. I. Kaplan & B. J. Sadock (eds) Comprehensive textbook of psychiatry II. Baltimore: Williams & Wilkins, 1975 (a)

Rogers, C. R. The emerging person: A new revolution. In: R. I. Evans. Carl Rogers: The man and his ideas. New York: E. P. Dutton, 1975 (b)

Rogers, C. R. Empathic: An unappreciated way of being. The Counseling Psychologist, 1975, 5, 2-10 (c)

Rogers, C. R. & Coulson, W. R. (eds) Man and the science of man. Columbus, Ohio: Charles E. Merrill, 1968.

Rogers, C. R. & Dymond, R. F. (eds) Psychotherapy and personality change. Chicago: University of Chicago Press, 1954.

Rogers, C. R. & Rablen, R. A. A scale of process in psychotherapy. Unpublished manuscript. Center for Studies of the Person. La Jolla, Calif. 1958.

Rogers, C. R. & Wood, J. K. Client-centered theory: Carl R. Rogers. In: A. Burton (ed) Operational Theories of Personality. New York: Brunner/Mazel, 1974.

Rogers, C. R. Client-centered and symbolic perspectives on social change: A schematic model. In: D. A. Wexler & L. N. Rice (eds) Innovations in Client-Centered Therapy. New York: Wiley, 1974.

Rosenblith, W. A. (ed) Sensory communication. Cambridge, Mass.: MIT Press, 1961.

Schachter, S. The interaction of cognitive and physiological determinants of emotional state. In: P. H. Leiderman & D. Shapiro (eds) Psychobiological approaches to social behavior. London: Tavistock, 1965.

Schachter, S. & Rodin, J. Obese humans and rats. New York: Wiley, 1974.

Seeman, J. & Raskin, N. J. Research perspectives in client-centered therapy. In: O. H. Mowrer (ed) Psychotherapy: Theory and research. New York: Ronald Press, 1953.

Schlien, J. M. & Zimring, F. M. Research directives and methods in client-centered therapy. In: J. T. Hart & T. M. Tomlinson (eds) New directions in client-centered therapy. Boston: Houghton Mifflin, 1970.

Sperry, R. W. A modified concept of consciousness. Psychological Review, 1969, 76, 532-536.

Stephenson, W. The study of behavior: Q-technique and its methodology. Chicago: University of Chicago Press, 1953.

Sternbach, R. Principles of psychophysiology. New York: Academic Press, 1966.

Thorne, F. C. Eclectic psychotherapy. In: R. J. Corsini (ed) Current Psychotherapies. Itasca Ill.: F. E. Peacock, 1973.

Truax, C. B. & Mitchell, K. M. Research on certain therapist interpersonal skills in relation to process and outcome. In: A. E. Bergin & S. L. Garfield (eds) Handbook of psychotherapy and behavior change. New York: Wiley, 1971.

von Békésy, G. Similarities of inhibition in the different sense organs. American Psychologist, 1969, 24, 707-719.

Wexler, D. A. A cognitive theory of experiencing, self-actualization and therapeutic process. In: D. A. Wexler & L. N. Rice (eds) Innovations in Client-Centered Therapy. New York: Wiley, 1974.

Wexler, D. A. & Rice, L. N. (eds) Innovations in Client-Centered Therapy. New York: Wiley, 1974.

Holdstock, T. L. & Rogers, C. R.: Person-Centered Theory

In: Corsini, R. J. (ed.) Current Personality Theories Itasca, Il.: F. E. Peacock Publishers, 1977.

Vissza a kezdőoldalra